Rocktörténet


Rocktörténet

A rock egy könnyűzenei műfaj, mely a II. világháborút követő politikai feszültségek korában tört utat magának, egész kulturális forradalmat indítva. 1954. április 12-én Bill Haley Rock Around The Clock című számával egyszerre küldte múzeumba a klasszikus zenét és a korra jellemző énekes előadókat, mint például Frank Sinatra. A rockzene alapvetően az Amerikai Egyesült Államokban született, ahol a behurcolt fekete rabszolgák zenéje a blues keveredett az európai telepesek főleg country stílusú zenéjével. Mindez ráadásul egy technikailag és társadalmilag rohamosan változó környezetben történt.

Társadalmi háttér

A II. világháborút követő években az Amerikai Egyesült Államok soha nem látott gazdasági fejlődésnek indult. Olyan folyamatok kezdődtek, mint a kertvárosiasodás, az "autó kultusza", új drága divatirányzatok indultak hódító útjukra a tinédzserek körében, mind-mind a hirtelen jött jólétnek köszönhetően. Ugyanakkor az országban továbbra is megoldatlanok voltak az olyan problémák, mint a rasszizmus, és a hidegháború súlya is rányomta bélyegét a közhangulatra. A fiatalabb generációk a külső feszültségek növekedésével egyre inkább eltávolodtak szüleiktől, amit a média és a filmipar is kihasznált saját gazdasági céljai szerint. Akkoriban rengeteg fiatal érzett Frank Zappához hasonlóan. Az eseménytelen kertvárosi élet, az unalmas iskolák, és a szürke, egyforma családok rányomták bélyegüket a fiatal generációkra. Az egyetlen változást hosszú idő után a zene jelentette: Korábban csak a country, pop, musical volt jelen, aztán egyszercsak berobbant a lázadás, a rock 'n' roll személyében. Botrány, lázadás, felfordulás lettek az új életérzések.



A rock történet kezdete:

Blues gyökerek (az afrikai eredet)

A blues egyértelműen az Egyesült Államok déli ültetvényein dolgozó rabszolgák zenéje volt, melynek változása magában hordozza a fekete rabszolgából a korlátozott állampolgárság eléréséig vezető társadalmi változásokat. A blues gyökerei a földeken dolgozó az úgynevezett hollerekre vezethetők vissza, melyek nem sokban különböztek a nyugat-afrikai rabszolgák munkadalaitól. Később a rabszolgaság eltörlését követően ezek szövege megmaradt, de ritmusuk mivel már nem kellett a munka tempójához alkalmazkodnia lelassult. Ezekből a dalokból a huszadik század 10-es éveire kialakult a mai értelemben vett klasszikus blues zene. A feketék egy része a szórakoztatóiparban helyezkedett el, és a blues hamar népszerűvé vált.

A blues és a rock kapcsolata

A blues és a rock 'n' roll közötti kapcsolatot a második világháború után megjelenő rythm & blues jelentette. (Nem összekeverendő a mai értelemben vett hip-hop/pop hatásokat tartalmazó R&B-vel!) Ebben a stílusban megmaradt a blues zenére jellemző szövegvilág, de ritmusa felgyorsult, dinamikája erőteljesebb lett. A rock és blues közötti legelső kapcsolatot egy chicagoi muzsikus, Muddy Waters jelentette. Sok chichagoi muzsikussal egyetemben ő is a déli deltavidékről származott. Az ő zenéje gyakorolta a legnagyobb hatást a brit blues-rock revival képviselőire. Egyik dalának címe lett a későbbi Rolling Stones együttes névadója.

Country gyökerek (a telepesek zenéje)

A country a blueshoz hasonlóan munkadal gyökerekkel rendelkezik. A különbség mindössze annyi, hogy a fekete rabszolgák helyett az amerikai ültetvényeken dolgozó telepesek életéből merítette témáit és dallamvilágát.

A country és a rock kapcsolata

A country egyik későbbi stílusa, az ún. rockabilly már a rock and roll egyik korai stílusának számít. Főleg a délvidéki munkások zenéje volt, ahol a blueshagyományok is erősen éltek, így a két műfaj keveredéséből egy erősen ritmusos, gitárral, nagybőgővel, dobbal előadott tánczene alakult ki.

A rocktörténet kezdete 2:

Honnan indíthatjuk a rock történetének szálait?
Sokan az 1940-es, 50-es évekre teszik, ami részben igaz lehet, ha Carl Perkinsre, Elvisre, Chuck Berryre gondolunk. Azonban ha megvizsgáljuk ez már az egyik kiteljesedési időszak, mégpedig a második. A kezdeteket sokkal korábban kell keresni. Két oldalt kell megvizsgálni. Milyen elemeket tartalmaz a rock and roll? Jazz, és blues ez a két műfaj alapozta meg a rockzenét. A jazzt a blues, és természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, népzenét, és a klasszikus zenét sem. Ha a rock történetével foglalkozunk, Afrikából kell indulnunk. A jazz, és blues alapvetéseit ugyanis itt találjuk meg. A rockzene az 1960-as évek elején jött létre Amerikában, de önálló műfajjá Angliában vált. Gyökerei a bluesig, countryig nyúlnak vissza. Az irányzatok rendkívül szerteágazóak. Chicagóban például, a bárokban csak néger zenészeket lehetett látni, és a fehéreket nem is látták szívesen. Innen indult világhódító útjára a műfaj. A békés lázadás jegyében, ekkor születtek a fekete zene alapját képező, vallási tartalmú, egyszerű dallamú balladák, amelyek felszólaltak a rabszolgaelnyomás ellen. Ez lett a blues, és a jazz alapja. E két műfaj a huszadik század elején meghatározóvá vált. Néhány srác, játszásiból felcsavarta az erősítő gombjait, mire a dob és basszusgitár olyan dübörgésbe kezdett, hogy a hangfalak szinte "szelet" csináltak. Ehhez társult hozzá az énekesek fület tépő ordítása, és már kész is volt a tömegeket lázba hozó, lázadó, vad stílus. Szorosan kötődik a kor életérzéséhez, a hippi-kultúrához. Arra gondoltam, hogy megpróbálom Neked összefoglalni, hogy milyen út vezetett a szövet gatyától a szegecses bőrdzsekiig. Persze ez csak az én verzióm !

Nem szándékozom tudományos fejtegetésekkel terhelni az agyatokat, de úgy gondolom, hogy mielőtt belemennénk a magyar rock zene kialakulásának, fejlődésének körülményeibe, egy-két dolgot tisztázni kell.

Ez kicsiny hazánkban kissé elferdült formában ivódott a köztudatba. Nálunk ugyanis a Pop zene egy műfaj címkéje lett. Ezért van az, hogy időnként kissé hülyén nézünk, amikor egy-egy (rock) zenekar pop kategóriában nyer díjakat, mondjuk az MTV díjkiosztóján.

Magyarországon könnyűzenéről beszélünk, ami megint csak sántít, hiszen születnek olyan fajsúlyos dalok metal zenekaroktól is, hogy Richard Wagner is kottapapír után kapkodna, ha hallaná.

Nálam sokkal okosabb emberek sem nagyon tudják eldönteni ezeket a kérdéseket, úgy hogy evezzünk a lényegre. Jazz, Rock 'n Roll, Beat, Rock, kitekintés.

A világ nyugati felén a könnyűzenét (pop) a jazzből eredeztetik. Ezek a darabok voltak az első olyan szerzemények, amelyek már nemcsak a kultúra felső rétegeit fogyasztó felsőbb osztály evett, hanem az egyszerű népeknek is tetszett. Amikor aztán a 60-as években kitört a beat őrület, akkor már egyértelmű volt, hogy ez lesz a pórnép muzsikája. A tengeren túl Elvis nyomta, Európát meg a Beatles kerítette hatalmába. Az USA-ba rózsaszín (!) cabrió Caddillac-ben nyomult a fiatalság, az öreg kontinensen meg megnőtt a haj, előkerültek a magas szárú bakancsok. Amerikában, a kissé "cukrozott életforma" (amerikai álom, tökéletes társadalom stb.) terjedt, Európában meg két teljesen ellentétes világlátás határozta meg a fiatalok mindennapjait. A Rolling Stones azt üvöltötte, hogy: "NO!" míg a Beatles azt sugározta, hogy: "YES!" Ez tükrözte az akkori életfelfogást. Míg a Rolling Stones arról énekelt, hogy "I can't get no Satisfaction, addig a Beatles az "All You need is Love" érzés mellett tette le a voksát. Mindenki megtalálta a maga muzsikáját, az okosok meg rájöttek, hogy a könnyűzenében pénz van. Semmi kétség sem férhetett hozzá, megjelent egy új iparág. Még ugyan kísérleti formában, de már elindultak a "gyárak". Elkezdődött a lemezgyártás, a sztárolás, a "melléktermék" (poló, újság, stb) képzés. Már a zenekarok kezdték meghatározni a technika fejlődését (hangszerek, hang és fény berendezések). Később már (sajnos) elkezdtek "zenekarokat" is gyártani. A nyugati demokráciákban beköszöntött a fogyasztói társadalom. Elindult a tökéletesen felesleges holmik gyártása, amit jó reklámmal el is adtak. A fiatalok, meg csak kapkodták a fejüket, hogy minden amihez a "sztár" hozzáért, azt másnap már kapni lehetett a boltban. Persze voltak kísérletek a tiltakozásra is. Angliában a punkok csináltak egy kis felfordulást, az USA-ban meg a hippi-k. Mivel azonban okos üzletemberek álltak a másik oldalon, szép lassan belőlük is árucikk lett. Mára a nagy üvöltések (Get no, World Peace, No Future, stb.) elhaltak, mindenki csak egy szeletet akar a tortából. Itt tartunk jelenleg. Hogy mi történt közben kis hazánkban? Nos, ez még zavarosabb történet, de megpróbáljuk kibogozni.

A '60-as évek kultúrpolitikáját az Aczél György által irányított minisztérium határozta meg. Az is meg volt határozva, hogy mit csináljon, hallgasson, hova járjon az a fiatal. A 3 T iránya nagyjából annyiban merült ki, hogy megmondták (politikusok), hogy mi az ami a szocialista társadalomnak hasznára válik és mi az ami nem. Tiltani, Tűrni, Támogatni. Szépen beskatulyáztak mindent. Legyen az színház, mozi, sport vagy könnyűzene. Amíg a világ "másik" felén tombolt a Rolling Stones őrület, addig nálunk legfeljebb Dean Reed (az NDK-ba disszidált amerikai) polbeat felvételeit lehetett látni a TV-ben. Amikor már volt egyáltalán TV. Üdítő színfolt volt az Illés zenekar, meg a Metró. Kicsit már olyan beat-es cucc volt. Amíg nem kezdtek el népzenei elemeket vinni a muzsikába, addig nem is volt baj velük, a nagy emberek szemében. Miután élő fellépéseket csak az Országos Rendező Iroda (ORI) szervezhetett, így mindig "szem előtt" tudták tartani a "szocialista erkölcs" betartását.

Ez volt az az öltönyös, nyakkendős buliba járásos időszak. Az ORI intézett mindent, koncertet, gázsit, technikát, személyzetet. Vizsgát kellett tennie mindenkinek, aki zenélni akart. Így könnyen kiszűrhették, azt aki nem volt elég lojális. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy aki engedélyt kapott az maradéktalanul megfelelt a követelményeknek, de ez mindenesetre egyfajta szűrő volt. Aztán volt még olyan, hogy Sanzonbizottság. Na ez egy szép brigád volt. Ők felügyelték a dalszövegeket. Volt olyan zenekar, aki rutinosan elrejtett a szövegben egy-két "oda nem illő" sort, amit kihúzott a fent említett plénum, így azonban az igazi mondanivaló benne maradt. Mert azért ez a testület nem feltétlenül állt akadémikusokból.

A fiatalok, meg a Radio Luxemburgból próbálták "lefülelni" az új Stones, meg Hendrix nótákat. Túl sok koncert nem volt. Ami volt az vagy a KISZ keretein belül működő klubokban zajlott vagy később a Budai Ifjúsági Parkban. A Rajnák László által irányított Ifi parkba, néha csak különböző furmányos módszerekkel lehetett bejutni, úgy hogy jól is érezze magát a srác. Hallottam olyat, hogy öten - hatan vásároltak egy pár cipőt (olyat ami elfogadható volt a felső vezetés számára) és a falon kidobálva egyenként mentek be benne. A hajat jól lelapították, nehogy abba kössön bele a KISZ titkár. Ilyen körülmények között próbáltak meg a zenekarok létezni. Technika az nem nagyon volt. Kiszuperált Pacsirta rádiókra kötötték a gitárokat, meg ha véletlenül a közelébe kerültek egy nyugati cuccnak, akkor azt a technikusok azonnal ízekre szedték és megpróbálták hazai termékekből reprodukálni. A Magyar egy leleményes nép. Nyugaton már Marshal erősítőkkel dolgoztak a zenekarok, itthon meg ilyen fillérekből készült "buher" cuccokkal. Szólt az jól, legfeljebb nem volt olyan szép. Akkoriban persze ez nem is számított, a beat és később a rock zene ÜGY lett! Akinek, amilye volt bedobta a közösbe, csakhogy menjen a zenekar szekere. Erre a hangra úgy rákaptak a zenekarok, hogy már sem a felsőbb irányítás, sem a helyi kiskirályok nem tudtak ellene mit tenni. Magyarországra a '70-es évekre beköszöntött a rock zene ! A '70-es évekre Magyarországon a könnyűzene két fő csapásirány felé mozdult el. Vagy a diszkóban osztottad az észt vagy rock koncertre jártál, sok variáció nem volt.

AZOK A VIRÁGOS '70-ES ÉVEK
Átrendeződés:

Ebben az évtizedben a világ (ezen belül a zene is) jelentős átrendeződésen ment keresztül. A 60-as évek végén történt megmozdulások nem sok eredménnyel jártak, a srácok mind inkább eldurvultak a hatalmakkal szemben. A '68-as párizsi diáklázadások története ma már csak néhány oldal a történelemkönyvekben (ha egyáltalán megemlítik). A lázadást jelképező fesztiválok (Woodstock) átmentek gazdasági vállalkozásokba. A fiatalok úgy gondolják, hogy nincs más eszközük arra, hogy felhívják a világ figyelmét arra, hogy valami elromlott. Tenni kell valamit, mert a Föld golyó lassan a pusztulás szélére sodródik. Bizony. Az akkori fiatalokat ilyen komoly dolgok foglalkoztatták. Ennek az örökös (jogos) elégedetlenségnek az egyik eredménye a rock zene is. Megalakulnak a ma már klasszikus zenekarok. Zászlót bont a Zeppelin, a Purple. Még durvábban ad hangot létének a Sex Pistols és a Black Sabbath. "Ha a rádióban megszólal egy állat módon eltorzított gitár, ami leborotválja a hallgató agyát, akkor talán ránk is figyelnek egy kicsit." - elv alapján használják a technika adta lehetőségeket a zenekarok. Korszakos albumokkal jelentkezik a Queen és a Pink Floyd. Mind-mind egy-egy üvöltés. A rock zene ezernyi külön stílussá robban szét: Hard rock, Heavy, Black, Speed Metal. Beindul a Punk mozgalom. Megjelennek az Underground formációk. Ahogy durvul a világ, úgy durvul a muzsika is. Már csak a hippik hirdetik a békét. A mozikba kerül a Szelíd Motorosok és a Hair, megannyi remek zenével. A végtelen szabadság érzésével és egyben hiú ábrándjával. Az 1968-as Csehszlovák balhé után furcsa módon Európa "szocialista" fele az egyetlen nyugodt térség. Nincsenek tüntetések, mindenkinek van munkája (kötelező dolgozni), nincsenek akkora társadalmi különbségek, mint nyugaton. Ugyan nincs kóla, meg komoly autók, meg milliós villák (illetve csak elvétve), de még farmert is nehéz beszerezni. A "Szocialista blokkon" belül mindent meg lehet szerezni. A csehektől tornacsukát meg hangszereket, a jugóktól farmert meg hanglemezeket, a lengyelektől ingeket meg ágyneműt, a Szovjetunióból színes TV-t. Csak kell vinni némi téliszalámit, és már mehet is a biznisz. Magyarországon is enyhül a légkör, már túl vagyunk a mindent meghatározó T.T.T., irányvonalán. A kultúrpolitika már nem bírja erővel, hogy állandóan "odacsapjon", ha arra nem érdemes zenekarok (előadók) ütik fel fejüket. Ha valakit letiltanak, szinte ugyanabban a pillanatban más jön elő hasonló muzsikával, mondanivalóval. Úgy döntenek, hogy engedik a dolgok "szabad" áramlását. Azért mindenhova elhelyezik a saját "megbízható" embereiket, hogy a felügyelet megoldott legyen. Persze ezek a "megbízható emberek" is fiatalok és ha magukba néznek ők is tudják, hogy a könnyűzene az jó. Szervezők, kiadók, KISZ klubvezetők gyakran viselik a felelősséget egy-egy "keményebb" zenekar miatt. Már nem a szocializmus eszméje iránt elhivatottak, hanem inkább a zenekarok iránt. Mindezek a történések tették lehetővé, hogy Magyarországon a könnyűzene a '70-es években végső fordulatot vegyen.




Sanzon, diszkó, rock:

Hogyan is nézett ki a '70-es években a Magyar könnyűzenei élet? Nos, tulajdonképpen három csapásirány határozta meg. Először is a konzervatív (idősödő) rétegnek volt ez a "kánaán" időszaka, hiszen a TV és a rádió is elsősorban a fülbemászó sanzonokat nyomta. Az olyan bájos előadókat, mint Zalatnay Cini, Poór Péter, meg Aradszky László, szigorúan szimfonikus kísérettel. Semmi torzított gitár, meg "Ye, ye" zene. Aztán megalakult a Beatrice is. Szó nem volt még csirkedarálásról (később sem), meg Jerico-ról. Csuka Mónika és a tesója Csuka Mary alapította, az első női beat zenekar volt. Egy rövid ideig Szűcs Judit is billentyűzött a bandában. Az igazi sikert akkor érték el, amikor egy óvatlan pillanatban bevették a Nagy Ferót. A "Gyere kislány, gyere" című opusz igazi diszkó sláger lett. Később aztán a Feró kiszórta a csajokat és bekeményített. A harmadik irány lett a rock zene. A beat fejek is váltani akartak. Az Omegát otthagyta a Presser meg a Laux, a Metróból eljött a Freinreisz Karcsi a Hungáriából meg átnyergelt a Barta Tamás és megalakult az első magyar "szupergroup", az LGT. Evvel elindult a progresszív rock. A több tételes Ezüst nyár vagy a Tengelykezű félember már ennek a stílusnak a letéteményesei voltak. '73-ban jött a P. Mobil, akik sokáig (nagyon sokáig) lemezt nem adhattak ki, de végül is '81-ben megjelent a Mobilizmo. A zenekar állandó problémája volt, hogy hihetetlen mennyiségű ember volt kíváncsi rájuk, állandó teltházas koncertek mentek, de a lemezgyár nem adta ki a lemezüket. Sok minden fűződik a Mobilhoz. Az első csápolás és az, azóta rock bulikon már klasszikussá vált kórus: "A Hajsza, a Gálya, a Főnix éjszakája!" Sem a lemezgyár "urai", sem a Sanzonbizottság, sem a média nem kényeztette el őket. A közönség viszont igen. A legfanatikusabb rockerek jártak mobil bulikra. Hosszú hajjal (mit sem törődve a rendőrök ütéseivel), koszos farmerben, részegen. P. Mobil bulira járni "életérzés" volt. Ebből az időből származik az a történet, amikor is Mobil rajongó fiatalok egy balatoni camping-ben gitározgattak a sátor előtt, amikor is oda lépett egy rendőr: Hosszú haj? Hülye zene? Zippzáros paplan (hálózsák)? A Matek meg nem megy? Annak ellenére, hogy nem jelenhetett meg a lemezük ez a zenekar volt, amelyik kitaposta az utat a többiek számára. Mintha kinyitottak volna egy csapot, jött a Piramis, az Edda (Miskolcról, ami nem volt egyszerű), indult a Hobo Blues Band. Megalakult a Dinamit, elkezdett koncertezni az átformált Beatrice. Nem volt megállás. Az országot irányítók, csak úgy kapkodták a fejüket, nem volt mit tenni a '70-es években végérvényesen megérkezett Magyarországra a rock zene.

Nem minden bandának volt ilyen göröngyös útja, mint a Mobilnak, de mindenesetre ezeknek a muzsikusoknak, zenekaroknak köszönhetjük, hogy ma is virágzik a rock élet kicsiny hazánkban. A '80-as évek elejének új divat őrülete nehéz feladat elé állította a rock zenekarokat. A mindent elsöprő újfajta diszkó stílus egyértelművé tette a könnyűzenében már inkább az üzlet dominál.

"Meghalt a lepke, a részeges lány, a gyíkok fia, a gitár király." - Hobo

A '70-es évek végére már megszülettek a legendák. A legnagyobbak már nem éltek. Elment Hendrix, Joplin, Brian Jones, Morrison, John Bonham, Keith Moon, Sid Vicious, és még folytathatnánk. Az új évtized úgy köszönt be, hogy egy elmebeteg lelövi John Lennont. Súlyos veszteségek ezek a rock zene számára. Mind, mind külön zseni. A keményebb muzsika játszói még ezt a mélyütést is túlélik, azonban az igazi megpróbáltatás csak ezután következik. A számítógép elképesztő fejlődésével a zene is változik. Megjelennek a computerizált bandák. Iszonyú lemez hegyek jelennek meg. Kezdenek eltűnni a valódi hangszerek. Olcsóbb (csak egyszer kell megvenni, ráadásul nem kell új húr, meg dobverő), gyorsabb, "tisztább" hangokat lehet előállítani. Véleményem szerint a legdurvább a "villany dob" megjelenése volt. Az akusztikus hangszerek hangjához nyomokban sem hasonlító hangokat csalogatnak elő belőlük. Elindul egy új hullám, amit ravasz módon Új Hullámnak neveznek el. Az hogy Jackson Beat it című nótájában az eszelősen pörgős gitár szólót Eddie Van Halen játsza, az csak hab a tortán. Angliában tombol a leginkább a New Wawe. Elindul a Depeche Mode, talán ez az egyetlen olyan banda amelyik nem is titkolja, hogy teljesen új hangot akarnak megszólaltatni. Sikerül is nekik, mert elég intelligensek ahhoz, hogy ízlésesen használják a számítógépet. A legtöbb banda (előadó) mégis tiszavirág életű. A Kajagoogoo, a Thomson Twins, Nick Kershaw, Kim Wilde, stb. A legmegdöbbentőbb mégis a német új hullám előretörése. Az addig "zenei fehér foltnak" számító NSZK is elkezdi "kitermelni" a saját művészeit. Az ál-punk Nena, a szintipop megtestesítője az Alphaville, teljesen minimalista Trio és talán az egyetlen gyöngyszem a Kraftwerk.

Természetesen a TV sem maradhat ki. Elindulnak a "sztoriklip" gyártások. Egy-egy nótához külön történeteket jelentetnek meg videón. A média hatására ezek az "egyszer használatos" előadók hihetetlen népszerűséget érnek el. A lemezeiket úgy veszik, mint a cukrot. Minden listát, lemezeladási rekordot uralnak. Fel van adva a lecke a rock zenekaroknak vagy hajlanak, vagy törnek. A hajlékony kategóriába tartozik például a kor követelményeihez maximálisan alkalmazkodó Europe. Használják a szintit és úgy néznek ki, mint akik most léptek ki egy divatszalonból. Bűbájos gyerek arc, bongyor séró, simulékony hangvétel és minden nóta a szerelemről szól. Üvölt róluk, hogy számukra a rock zene már nem ügy, hanem megélhetési forrás. Sztárok akartak lenni nem pedig legendák (ellentétben Freddie Mercury-val). A másik oldal viszont nem enged az elveiből. Az AC/DC ugyanúgy nyomja mint előtte, már az Iron Maiden is egyre jobb albumokat ad ki. Az elvhűség ára, hogy lényegesen kevesebb lemezt adnak el mint a "sztár zenekarok". Kicsit hátrébb húzódnak, kicsit kevesebbet koncerteznek, kicsit többet dolgoznak egy-egy új anyagon, de élnek és ez a lényeg. A csíkos gatya, meg a fehér magas szárú tornacsuka náluk is dívik, de a zene egy kicsit sem puhul el.

Ez a helyzet a világ nyugati felén a '80-as években, egészen addig míg jön egy Gorbacsov nevű szovjet vezér aki egy kúrva nagy lukat üt a berlini falon.

A Magyar Új Hullám:

Természetesen Magyarországra is megérkezett az új őrület. Ugyan kis fázis késéssel és egy kicsit sajátos formában, de itt volt. '80-ban nálunk még mindig csak egy TV csatorna van és két rádió (Kossuth, Petőfi), de már kicsit többet lehet utazni (nyugatra), már nem kell hónapokat várni egy megrendelt lemezre. Az egyre inkább puhuló diktatúra jelei már mutatkoznak. Megnyílnak az első hangszerboltok egy játékbolt hálózat keretein belül (Triál). Persze húrokból még nem lehet kapni márkásabbat, inkább csak a csehszlovák márkákat, de már van elektromos (lapgitárnak hívták akkor) gitár. Ilyen Gibson koppintások (Muzima). Az igazi áttörés az évtized közepe táján érhető tetten. Nyílnak a helyek. Egyre több koncertre lehet menni. Elkezdődnek a bulik a SOTE-n, a KEK-en és megnyílik az első rock klub a Rock Cafe a Dohány utcában. Ezekben a club-okban voltak koncertek is. Színes a TV! Elindul Juhász Előd korszakos műsora a Zenebutik. A Petőfi Rádióban B. Tóth László nyomja a Poptarisznyában. Ezekből a műsorokból már lehet tájékozódni, hogy merre folyik a világ zenei élete, amelyek viszonylag naprakészek. A szerencsések már el tudnak jutni a Queen bécsi koncertjére (1982). Azért még megy a szelektálás. A szép arcú, "fésült" zenekarokról nap, mint nap hallani, a csúnyákról kevésbé. A Europe, meg a Kajagoogoo inkább szerepel, mint a Motörhead. Már jönnek a zenekarok 1984-ben a Depeche Mode és a Motörhead. Később az Iron Maiden és '86-ban a Queen. Óriási esemény volt. Sokan a Csernobili katasztrófával magyarázzák, én inkább a zenekar remek üzleti érzékével. Egy teljesen szűz területet hódítottak meg. A technikai fejlődés még nem annyira update. A korabeli újságok (nem egy) playback-kel vádolják a Queent, mondván Freddie Mercury mikrofonjában nem is volt kábel. A rádió technika még nem volt ismert kicsiny hazánkban. És jönnek a zenekarok. A Satöbbi, a Zizi Labor (a mai napig nem értem, hogy kerültek a Queen elé), a KFT és az új hullám magyar sztárzenekara az Első Emelet. Színes ruhák, márvány koptatott "répa" farmer, fülbemászó dallamok, gondolat nélküli dalok. Akkoriban három féle csoport létezett a diszkóba járó és divatkövető "popperek", meg az elveikhez görcsösen ragaszkodó szűk farmeros, alföldi papucsos rockerek. Valamint, terjed az Underground mozgalom is. A "hátrafésült agyú" értelmiség URH, VHK, meg Európa Kiadó bulikra jár az egyetemi klubokba. A társadalom kritikáját is ők fogalmazzák meg a legfrappánsabban. A "rock 'n roll az nem egy tánc!", vagy a "Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy!"
A rockerek csak a saját világukat védik:
"A rock örök és elpusztíthatatlan!" - üvölti Schuster Lóri
"Amíg a Föld kerek mindig lesznek rockerek!" - Pokolgép.

Elindulnak a különböző könnyűzenei tehetségkutató versenyek. Ezeken sem az underground, sem a rock zenekaroknak nem sok esélyük van. A TV még nem viseli el az "artikulálatlan" üvöltést, meg a diszharmonikus akkord futamokat sem. A furcsaság, hogy amíg a világban a rock zenekarok kissé hátrább tolják a front vonalat, hazánkban megindul ennek a műfajnak a megerősödése. Egyre-másra alakulnak a zenekarok. Jönnek a nyugati bandák, míg a Volán pályán félházas az abszolút toppon lévő Depeche Mode, addig 80 ezren jönnek össze a Queenre a Népstadionban, telt házas a Motörhead.
Megjelennek az első menedzserek (Hegedűs László) és ezáltal nálunk is beindul a zene üzletté alakulása. Magyarországot is utoléri a fogyasztói társadalom kialakulása. Az évtized végére eltűnik a vasfüggöny réme és elindulnak azok a változások amiknek a hatásai még a mai napig sem értek véget.

Ha végig nézzük, hogy ma kik vannak talpon azok közül akik ebben az évtizedben kezdték, akkor egyértelművé válik, hogy csak és kizárólag a rock zenekarok maradtak. Nemhiába.

A '80 évek végén az egész Kelet-Európai régiót érintő politikai változások jelentősen megváltoztatták Magyarország zenei térképét is.

Végre beleláthattunk a nyugati világ szokásaiba, végre mindenhez hozzá lehetett jutni ami szükséges volt ahhoz, hogy a zenekarok fel tudják venni a versenyt a külföldi bandákkal. Sajnos a jó dolgokkal azonban megérkeztek a zenei "hulladékok" is.

Amikor a 90-es évekbe besétált a világ, akkor már érezhető volt, hogy óriási változások következnek. Már rég nincsenek diákmozgalmak, már senkit sem érdekelnek a háborúk (kivéve az érintett országokat és a fegyverkereskedőket), nincsenek nagy formátumú politikusok. Mindenkit bekebelezett a pénz irányította társadalom, már semmi nem számít. (Nekem a mai napig hiányzik John Lennon, aki egy-egy mondatával, dalával mindig lökött egyet azokon, akik kezdtek már semmiben sem hinni.) Hol is tartunk? Lecsengett a New Wave őrület, vagy inkább átalakult. Az addig nagyjából ezer zenei stílus további millióra robbant szét. Most már nap, mint nap jelentkeztek új és új stílusok, zenekarok. A média mindenre ugrott, nem tudták ugyanis, hogy miből lesz újabb nagy durranás. A menedzserek, kiadók ontották a "sztárokat", a jó nép meg be is nyelte, de tövig. Gyakorlatilag mindenki hangszert ragadott (sajna az is akinek köze sem volt hozzá), aki csak tehette. A Dél Amerikából érkező drogok elárasztották az öreg kontinenst Európát. A hippik időnként elnyomtak egy füves cigit, vagy benyeltek egy kis LSD-t, de nem volt ennyire durva. A szintetikus szerekhez szintetikus muzsika dukál. Az évtized végére már olyan stádiumba jutott ez a dolog, hogy bizonyos szerek, csak egy (maximum két) komponensben tértek el egy kerti műanyag széktől. Ilyeneket vettek magukhoz a Mayday-ra járó fiatalok, ehhez még jött a "zene" és az irgalmatlan hangerő.

És mit csináltak a rock zenekarok e közben?
Nos, ismét zseniálisat húztak. Amikor már teljesen elegük volt, a mindenféle félkész (vagy még félig sem kész) produkciókból, merész lépésre határozták el magukat. Úgy döntöttek, hogy az igazi muzsikához nem kell feltétlenül óriási felszerelés, meg hangerő, meg mindenféle technikai kütyü. Egyszerűen "lekapcsolták az áramot". Megalkották az Unplugged (erősítő nélkül játszott koncert) stílust. Felhívás keringőre! Na ezt csináljátok utánunk, ha tudjátok. Rajtuk kívül senki nem tudta (tudja). Elég egy doboz gitár, meg dob (akusztikus), meg nagybőgő. Az áttörést az öregek csinálták.

A Led Zeppelin Unleded albuma megadta az irányt és szerencsére számos követőre akadt (Nirvana, Aerosmith, U2, Kiss, stb). Ismét bebizonyosodott, hogy a rock zenét NEM LEHET LEÍRNI!. Mindent és mindenkit túl él! Ez nem volt másképpen Magyarországon sem, csak kicsit korcs formában.

"Én az időt nem sajnálom, csak élni szeretnék" - Prognózis

Azt hiszem ebben a '80-as években íródott sorban benne van minden, amit a '90-es évek elején (is) gondoltunk itthon. A kissé váratlan politikai fordulat (aki azt mondja, hogy lehetett tudni, az hazudik) következtében kinyíltak a világ kapui Magyarország előtt. Persze a nyugat nem látott bennünk mást, mint potenciális fogyasztókat. Megjelentek a parabola antennák, a bulvár sajtó és elindultak a kereskedelmi tévék. Csak úgy ömlött ránk a szemét. A világ nyugati felén észrevehető a változás folyamata. A zene is mindig úgy változott, ahogy a világ. Nálunk viszont az történt, hogy készen kaptunk mindent. Egyszeriben ránk zuhant minden. Hamburger, kóla, márkás ruhák, autók. Míg a "kapitalista" társadalmakban megtanulták az emberek a demokrácia játékszabályait, addig itthon "amit nem tilos, a szabad" elv érvényesült (még ma is). A világ néhány évtized alatt, több évszázadnyi tudást halmozott fel, nekünk pedig nem maradt időnk megtanulnunk, hogyan használjuk ezeket magunk és kicsiny országunk számára. Így volt ez a muzsikában is. Már senki nem mondta meg, hogy mit szabad és mit nem, mi a jó és mi a hulladék. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint az ovisok, akiknek az óvó néni a zebra előtt engedi el a kezüket. A szabad választás hatalmával nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Nem úsztuk meg a zenei irányzatok beömlését sem. Ez talán nem is annyira baj, amennyiben képesek vagyunk kiválogatni a gyöngyszemeket. Nálunk minden egy kicsit tovább tartott, egy kicsit lassabban változott. Míg a Kajagoogoo két lemez után eltűnt a süllyesztőben, itthon az Első Emelet vagy öt albumot csinált.

Az aranylemez a '70-es években 100 ezer eladott példány után járt, ma meg 15 ezer. Egy kisebb pesti kerület. Vérlázító produkciókat láthatunk, mindenhol. A Mayday itthon is teret hódított, aztán lassan eltűnt. Ami viszont a miénk (és csak mienk), az a Sziget Fesztivál. A '93-ban indult sorozat, még egy csöppet sem volt profi, még egy kicsit sem volt fennakadásoktól mentes, de a célt elérte. A mára Európa legnagyobb zenei fesztiválja, avval a gondolattal indult, hogy össze kell hozni azokat a srácokat, akik ugyanúgy nem találják a helyüket az új világban, mint maguk a szervezők. A "Kell egy hét együttlét" szlogen egy telitalálat. Csak értékelhető, élő produkcióval lehetett bekerülni. És kik voltak azok, akik képesek voltak élőben muzsikálni? A rock zenekarok és az underground bandák. Hát erről szóltak az első Sziget Fesztiválok. Ilyen módon próbálták visszaadni a muzsikálás tekintélyét. Volt miért hajtani, volt egy hely, ahol a zenekarok és a közönség ismét egymásra talált. Megnyíltak országszerte a rock kocsmák, zenekarokkal, jobbnál jobb sörökkel. Az új rock stílusoknak (hard core, nu metal, grounge, stb.) megfelelően alakultak az új zenekarok. A felszerelés, már nem volt probléma többé. A lemezszerződés már nem hozta lázba a bandákat, ha akartak kibéreltek egy stúdiót és csináltak maguknak albumot, amit a bulikon el is adtak. A média persze még mindig nem tekintette "képernyőképesnek" őket, de a srácok már tudták, hogy nem kell feltétlenül a TV-ben látni a kedvenceket. Elmentek egy koncertre és bármikor találkozhattak velük. Végre félelem nélkül lehetett Rice bulikra menni. Végre megjelenhetett lemezen az Edda Vörös tigrise (annak idején be volt tiltva a nóta), a Mobil megtöltötte a Fradi pályát (Schuszter Lóri még politikai szerepet is vállalt) és jöttek a fiatalok. Eltűntek a klasszikus értelemben vett amatőr zenekarok. Már senki nem állt (rock zenekarokról van szó) félkész produkcióval a színpadra. Már csak a nyelvből lehetett rájönni, hogy magyar zenekart hallunk. Elindultak a rock zenei képző táborok, megnyitottak a "könnyűzenei" iskolák. Póka Egon vezérletével elindult Kőbányán (hol máshol) a "rock főiskola". Onnan nem jön ki gyenge tudású muzsikus, abban biztosak lehettek. Jöttek a külföldi bandák, újabb és újabb híveket toborozni és megpezsdíteni a hazai rock zenei életet.

Mire az ezredfordulóhoz értünk, zeneileg Magyarország utolérte a "fejlettebb" nyugatot. Nyugodtan mondhatom, hogy semmivel sem rosszabbak a magyar muzsikusok, mint a külföldiek és a lemezek ugyanolyan jól szólnak már, mint a külhoniak.

Magyarországon az első, társadalmi méretekben is érzékelhető robbanás a beat-mozgalom volt, amely egyre több embert mozgatott meg. A rock második generációja, azaz a `farmerosok nemzedéke` 1970-71-től bukkant fel nagyobb tömegben a koncerteken új sztárokat, új zenekarokat juttatva a csúcsra. A harmadik nemzedék a hetvenes évek második felében szerveződött sajátos arculattal rendelkező táborrá. Az 1980-as évek elején megélénkült a rockélet undergroundja, hiszen a hard rock egyre gyakrabban hangoztatott kifáradásával, válságával egyidőben új zenekarok jelentek meg, amelyek saját magukat tudatosan a punk vagy az új hullámos jelzővel különböztették meg a hazai rock képviselőitől.

A lemezborítók tervezése, kivitelezése külön művészeti ágazattá vált az évtizedek során. Különös értéket képviselnek azok a darabok, amelyeket a kiadást követően betiltottak, de néhány ezer a boltokba került. A lemezek beszerzése, birtoklása sok esetben a zenei identitás fontos kifejezőjévé vált.

A rocktörténetnek a mindenki által ismert nyertesei mellett megvannak a maga vesztesei is. A legismertebb példa erre a Beatles eredeti dobosa, Pete Best, de nem ő az egyedüli. Összeállításunkban az öt legfontosabb példát kerestük meg a rockzene epizódszereplővé silányult nagy áldozatait, akiknek valamilyen oknál fogva nem sikerülhetett az, ami a később nagy karriert befutó társaknak igen, és akik közül egyébként nem mindegyik tekinti magát vesztesnek. És ha azt vesszük, hogy hányan mondhatják el magukról, hogy olyan nagyságokkal zenéltek együtt, mint John Lennon, Sting vagy Kurt Cobain, akkor valahol még igazuk is van. Most hétvégén két koncertet is ad Párizsban az újjáalakult Police, azaz Sting, Andy Summers és Stewart Copeland triója. A közönség soraiban ott lesz majd egy Henry Padovani nevű középkorú úr is, akiről valószínűleg még a körülötte állók sem tudják majd, hogy egykoron ő is az együttes tagja volt, ám nem sokkal azelőtt, hogy a Police sikersorozata megkezdődött volna, elhagyta a zenekart. A francia gitáros ugyan egyáltalán nem tartja magát vesztesnek, és bevallása szerint nem sajnálja a történteket, mégis, Padovanit úgy tartja nyilván a szaksajtó, mint a rocktörténelem egyik legnagyobb vesztesét, és a neve még különböző műveltségi kvízműsorokban is elő szokott kerülni kérdésként. Az idén 55 éves, korzikai születésű zenész az Aix en Provence-i egyetemre járt, amikor 1976 őszén ott koncertezett a punk egyik előfutrának is tekintett amerikai rockzenekar, a Flamin' Groovies, amely inkább Európában alakított ki magának rajongótábort. Az akkor már zenészi ambíciókat dédelgető Padovani megismerkedett a zenekar tagjaival, akik meggyőzték, hogy menjen utánuk Londonba, ahol amúgy is nagy dolgok történtek azokban az időkben. Padovani végül 1976 decemberében kelt útra, autójába bepakolt egy gitárt és egy erősítőt, és pillanatok alatt felszippantotta a forrongó londoni punkszíntér. Egy közös barátjuk mutatja be a dobos Stewart Copelandnek, aki épp akkor oszlatta fel előző zenekarát, és miután megismerkednek egy korábban a jazz műfajban próbálkozó basszusgitárossal (ő volt ugye Sting), megalakították triójukat, a Police-t. Az együttes szekere kezdetben igen nehezen akar megindulni, a Police csak egy a sok angol punkzenekar közül, és a Copeland szerzeményeiből lett kislemez sem lett sikeres. 1977 nyarán találkoznak a veterán gitárossal, Andy Summersszel, akivel négytagúra egészül ki a zenekar felállása, de hamar kiderül, hogy a két gitáros közül Summers annyival technikásabb, hogy Padovaninak egyre kevesebb funkciója marad a zenekarban. Mindennapossá válnak a feszültségek, és végül augusztusban egy félbeszakadt stúdiófelvétel után a franciának nincs más választása, mint hogy otthagyja a Police-t. Innentől már két szálon fut tovább a történet, és ezek közül a Police-ét ismerjük jobban: a trió még néhány hónapig sikertelenül próbálkozik, de aztán a Roxanne című Sting-szerzemény meghozza számukra az áttörést, és az együttes a korszak legsikeresebb előadói közé kerül, méghozzá nemcsak brit viszonylatban, hanem világszerte. Ezzel egyidőben Padovani egy kevésbé ismert punkzenekarban próbálkozik (Wayne County and the Electric Chairs), majd megalakítja saját zenekarát, a Flying Padovanist. Végül aztán a zeneiparban köt ki: a nyolcvanas évek sikeres amerikai független kiadója, az I.R.S. Records alelnöke lesz, majd menedzserként tevékenykedik (többek között az olasz sztárénekes, Zucchero oldalán), és már csak hobbiból zenélget, tavalyi szólóalbumán pedig nem más szerepel, mint a két régi ismerős (sőt, talán a barát szó sem túlzás), Copeland és Sting, no meg Glen Matlock, akiről lesz még szó ebben a cikkben. A zenésszel a Police újjáalakulása, és párizsi fellépése ürügyén készített interjút az AFP francia hírügynökség, melynek Padovani kijelentette, hogy semmit nem bán a múltban történtekből: "Minden nap hálát adok az égnek! Miért lennék frusztrált? Mert nem vagyok benne a rocklexikonokban? Ki a fenét érdekel?" - kérdezett vissza. Majd azért bevallotta, hogy könnybe lábadó szemmel fogja nézni a Police-t, de csak a nosztalgia miatt: "A Police része az életemnek, és én is része vagyok a többiekének."

Magyar sorstársak:

A magyar rocktörténet rengeteg tagcserét és kevés igazi sikersztorit ismer, de azért kiemelhető köztük egy-kettő. Tanulságos történet például az Illésé, mely korai felállásában is a korszak népszerű zenekarai közé tartozott, de 1964-ben kettészakadt: Illés Lajos és testvére, Károly, valamint Körmendy István dobos tarthatta meg a nevet, de a kincset érő felszerelés a többieké lett, akik Strings néven zenéltek tovább. Aztán Illésék bevették a Szörényi fivéreket és Bródy Jánost - a Stringsre pedig már senki sem emlékszik, hiába az anyagi előny. Szebb történet a Kispál és a Borzé, mely négytagú zenekarként indult 1989-ben, hiszen Lovasi András eleinte még gitározott, a basszusgitáros viszont Ózdi Rezső volt. Ő azonban két év elteltével kilépett a zenekarból (állítólag egy koncert után kiszállt a közös autóból, szimbolikussá téve a távozást), és helyére a többiek nem vettek be senkit. Trióként a Kispál az elmúlt két évtized egyik legsikeresebb magyar zenekara lett, de Lovasi Kiscsillag nevű side-projectjében aztán felbukkant Ózdi Rezső is, kerekké varázsolva a történetet.


Stílus történet

A rhythm and blues-t onnan tudjuk megkülönböztetni a klasszikus Rock and Roll számoktól, hogy általában fekete előadók éneklik, több benne a blues és a jazz elem, valamint a fúvósok is nagyobb szerepet kapnak. A műfaj egyik leghíresebb sztárja Fats Domino, aki Ain't It A Shame című dalával uralta a slágerlistákat.



A punk rock története Magyarországon:



A punk mozgalom hazai megjelenése 1978-ra tehető. Az első zenekarokat főként középiskolás fiatalok alakították meg a nyugati előadók, például az angol Sex Pistols hatására. A CPg, az ETA, a Kretens, a Tizedes meg a többiek, a QSS és egyéb, dalszövegeikben a szocialista diktatúrát bíráló előadók tevékenységét a pártállam nem nézte jó szemmel. Lemezkiadásra nem volt lehetőségük, házi körülmények között vagy koncertjeiken felvett zenéjük többnyire magnókazettákon terjedt kézről-kézre.

1983-ban a rendszert nyíltan becsmérlő CPg-t, amelyet a sajtóban igyekeztek az ekkoriban megjelenő rasszista skinhead mozgalommal is összefüggésbe hozni, közösség elleni izgatás vádjával bíróság elé állították és tagjait - a fiatalkorú basszusgitáros kivételével-, letöltendő börtönbüntetésre ítélték, hogy ezzel példát statuáljanak mindenki számára. Kevésbé ismeretes, hogy 1984-ben egy Közellenség nevű együttes is hasonló sorsa jutott, rögtön a második (félbeszakított) koncertje után. 1985 táján a rendszer már kevésbé volt szigorú, a Kretens még egy külföldi turnéra is lehetőséget kapott, melynek sikere bizonyíték arra, hogy tehetség terén a hazai punk zenészek sem feltétlenül maradtak el külföldi társaiktól.

A punk rock első hullámának az 1990-es rendszerváltás vetett véget. Az időközben felnőtté vált első generációs punkok ezután többnyire felhagytak a zenéléssel, bár némelyik együttes nagyjából egy évtized múltán ismét összeállt egy-egy nosztalgia koncert erejéig. A kilencvenes években bekövetkezett a mozgalom ideológiai átalakulása, mivel új ellenfélre talált a globalizmus és a fogyasztói társadalom képében.



És most haladjunk tovább a rock zene történetében !

Nézzük először az underground szó jelentését: Rejtőzködő, öntörvényű, tiltott, misztikus szemben a felszínen történő dolgokkal => földalatti. Hazánkban a 60-as, 70-es évek fordulóján a zenepiacon az Illés, Omega, Metró söpörte be a tömegek elismerését. A Tűzkerék, Kex, Syrius triumvirátusnak már lényegesen nehezebb volt a helyzete. Persze, lehet igazságtalannak is nevezni a dolgok alakulását. Az első csoport csinálta a nagy slágereket, mert képes volt rá, és csinálhatta.

A második csoport volt az underground, ami nagyon inspiratív helyzet lehet, akár választás következménye, akár külső kényszeré, de rendkívül nyomasztó, ha az ember följönne, ám visszataszigálják. A Kex (és mindenekelőtt énekese, Baksa-Soós János) fellépéseinek teljes kiszámíthatalansága ugyanazt a szabadságvágyat, az önkifejezésnek ugyanazt a szabadságfokát artikulálta intellektuális iróniával, mint amit a maga kültelki, vadulós módján a Tűzkerék (és gitárosa, Radics Béla), illetve a Syrius improvizatív dzsessz-rockja. Ők nem nagyon merték megkérdőjelezni a rendszer helyénvalóságát, akkor még nem érett meg erre az idő.

A 80-as évek elején-közepén azonban már más szelek fújtak. Az underground aranyéveinek lehet nevezni ezt az időszakot. Jelentős mennyiségű zenekar reprezentálja az akkori underground zenét (Balaton, Trabant, Bizottság, Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Neurotic, URH, Vágtázó Halottkémek). Ezek a zenekarok szövegeikben nem az "élet szép" hangulatot domborítják ki, hanem hangot adnak olyan személyes véleményeknek, melyek nem jó fényben tűntetik fel a korszakot és az országot. A 80-as évek hangulatát híven tükröző punk/new wave inspirálta zenekarok lemezszerződéshez csak elvétve jutottak, így alakulhatott ki az a furcsa szubkultúra, hogy a koncerteken a közönség soraiban, kezdetleges eszközökkel rögzített kazetták ronggyá másolt kópiái keringtek a köztudatban. Igazi szamizdatok voltak ezek, melyek híven tükrözték a korszak "a falnak is füle van" szellemét.

A 90-es évek elején a "rendszerváltással" mindez természetesen megváltozott, betódult a "szabadság", szabadosság és a sok szenny is és már nem volt divatos a föld alól kikiabálni a nagy igazságot. Mindezt meg lehet tenni a felszínen is, persze ennek a szabadságnak ára is van: sok esetben az egyszerűség és "közérthetőség" oltárán elenyészik a művészet maga.

A metal mainstream sikereinek korszaka az 1990-es évek elején ért véget a Nirvana és más grunge zenekarok felbukkanásával, jelezve az alternatív rock áttörését. A grunge zenekarokra hatással volt a heavy metal hangzás, de elvetették a népszerűbb metal csapatok kicsapongásait. A glam metal elveszítette támogatását, és nem csak a grunge sikerének köszönhetően, de a Metallica fémjelezte agresszívebb hangzás és a Pantera-féle post-thrash groove metal népszerűségének növekedése miatt is. Kevés új, egyértelműen metalt játszó zenekar aratott kereskedelmi sikert az évtized első felében - a Pantera Far Beyond Driven albuma 1994-ben például vezette a Billboard lemezeladási listáját - de Ian Christe szavaival: "a mainstream fakó szemében a metal halott volt". Néhány zenekar megpróbált alkalmazkodni az új zenei viszonyokhoz. A Metallica megújította stílusát: a tagok levágatták a hajukat, aztán 1996-ban a Jane's Addiction énekes Perry Farrell szervezte alternatív zenei fesztivál, a Lollapalooza főzenekaraként játszottak. Miközben ezek a történések több régi rajongóból negatív reakciókat váltott ki, a Metallica világszerte az egyik legsikeresebb zenekar maradt az új évszázadban is.

A Primus a funkot, a punkot, a thrash metalt és a kísérleti zenét egyesítette. A Tool a progresszív rockkal ötvözte a metalt, míg a Nine Inch Nails és a Ministry az elektro-industrial hangzásba építette be a súlyos metal riffeket. Marilyn Manson Alice Cooperre emlékeztető, sokkoló hatású előadásokra törekedett.

A nu metal a folyamatos MTV jelenlétnek és az Ozzy Osbourne 1996-ban indult Ozzfestjének köszönhetően aratott komoly mainstream sikereket, mely arra ösztökélte a médiát, hogy a heavy metal újjáéledéséről kezdjen beszélni. Abban az évben adta ki a Korn a Life is Peachy albumot, az első nu metal lemezt, mely bekerült a Top 10-be. Két évvel később a zenekar Follow The Leader albuma az 1. helyig jutott. A nu metal kereskedelmi sikereinek hatására 1999-ben a Billboard feljegyezhette, hogy több mint 500 metalzenére szakosodott rádióadó működik az Egyesült Államokban, közel háromszor annyi mint tíz évvel korábban. Miközben a nu metal széles népszerségre tett szert a 2000-es évek elején, a hagyományos metal stílusok rajongói - egy-két előadó kivételével - nem fogadták el teljesen a műfajt.

A Korn csúcsteljesítménye után három évvel, 2001-ben az örmény származású amerikai System Of A Down második albuma, a Toxicity jutott fel újra a Billboard lista élére, míg ugyanakkor a Slipknot Iowa albuma a harmadik helyig jutott. Bár az évtized közepére a nu metal mozgalom népszerűsége erősen megkopott, a vezető zenekarok, mint a Korn, a Slipknot és a System Of A Down továbbra is sikeresek.

A '90-es évek kezdetén azonban egyes bandák már a rock zenén kívül eső műfajokban is keresték a lehetséges kapcsolódási pontokat, és az így kialakult alternatív metal színtér a grunge zenekarokkal karöltve kisöpörte a médiából a pár évvel azelőtt zajos sikereket arató glam és thrash metal csapatokat. Az 1990-es évek második felében érkezett meg az amerikai metal csapatok új hulláma, akiket az alternatív metal zenekarok és sokszínű stílusuk inspirált. Az alternatív metal akkor jött létre, amikor megfogalmazódott a vágy egy másfajta hangzásvilág irányában. Ez idő tájt a heavy metal zenekaroknak a közönsége főként azon alternatív fanok köréből került ki, akik amúgy szeretik a gitárcentrikus kemény rockzenét. Ez az időszak a 80-as évek vége, 90-es évek elejére tehető. Ekkor a túlélő hardcore punk bandák betévedtek a metal területére, maguk elött tolva az alternatív gitárzenét játszó bandákat, akik más irányban kezdtek inspirációt keresni.

Míg a Bathory elindította a viking metal és folk metal mozgalmakat, addig a skandináv black metal színtérről más zenekarokat a terjedő erőszakossággal azonosítottak az 1990-es évek elején. 1991-ben visszaütött a lemezkiadók hajszája a death metal bandák szerződtetésére, és az underground közönség azokhoz a zenekarokhoz pártolt, melyek ellenálltak stílusuk kihasználásának és felhigításának. A Gorgoroth énekes Gaahl szerint "a black metal soha nem akart közönséget toborozni. Volt közös ellenségünk. Természetesen a kereszténység, a szocializmus és minden amit a demokrácia jelképez". A Varg Vikernes (Burzum) által meggyilkolt Mayhem gitáros, Euronymus halála világszerte a műfajra terelte a figyelmet.

1992-re a Skandinávián kívüli területeken is kezdett terjedni a black metal, többek között Németországban, Franciaországban és Lengyelországban. 1996 körül, mikor a színtéren sokan úgy érezték, hogy a műfaj megrekedt, számos kulcsfontosságú zenekar, köztük a Burzum és a finn Beherit az ambient stílus, a svájci Samael pedig az industrial stílus irányába lépett tovább, míg a Dimmu Borgir és a brit Cradle Of Filth a szimfonikus black metalt kutatta.

A blues-rock jellemzően gyorsabb tempót diktál a bluesnál, és az elektromos gitár a meghatározó hangszere, ennek riffeire alapozta a dallamot. Önálló műfajként a '60as években indult fejlődésnek, főként Angliában és Észak-Amerikában. Meghatározó képviselői az olyan bandák voltak, mint a Cream, az Allmann brothers band, vagy a John Mayall and the Bluesbrakers formáció. A blues-rock a kezdetekben főleg az idősebb blues előadók(mint Howlin' Wolf, Muddy Waters vagy Elmore Leonard) dalait értelmezte újra, új hangzást adva a daloknak az áthangszereléssel, és a stílusra jellemző gyorsabb, feszítettebb tempó alkalmazásával. Alapvetően három fő hangszer köré épülnek a dalok: az elektromosgitár, a dob és a basszusgitár köré. Ezeket szokta kiegészíteni az ének, és leggyakrabban a zongora, vagy szintetizátor. Elektromos gitárból gyakran kettőt is megszólaltatnak az előadók, az egyik a rock and rollhoz hasonlóan alárendeltebb szerepet játszik, ritmus gitár gyanánt követi a szólóhangszert. A blues és a rock and roll ugyan mindig is közel álltak egymáshoz, a kettő keverékének megjelenése mégis a '60-as évekig váratott magára. Az Egyesült Államokban, 1963-ban rögzítette Lonnie Mack a legidősebbnek tartott blues-rock dalokat, mikor felvette a Memphis, a Wham ls a Chicken-Pickin' című számokat. A stílus megszilárdulása ennek ellenére angliai zenészek nevéhez köthető, itt alkottak ugyanis az első olyan előadók, mint John Mayall vagy Alexis Korner, akik blues-orientált bandáik hangzásilágával megnyitották az utat a későbbi kísérletezők előtt. Az ő munkásságukra épültek az olyan, nagy sikert elért együttesek, mint a Free, a Savoy Brown, vagy a Fleetwod Mac.



Amerikában ebben az időben Johnny Winter, Paul Butterfield és a Canned Heat nevű társulat számított úttörőnek. Az ő munkásságuk nyitott utat a később alkotó előadók előtt, akik az elektromos gitárok elterjedésével kialakíthatták a blues-rock egyéni stílusát. Jimmy Hendrix két triója, a Jimmy Hendrix Experience (ami kezdetben duó volt, mert Jimmy senkit nem tartott elég jónak az általa támasztott követelményekhez, így csak a dobos szerepét engedte ki a kezéből), vagy a Band of Gypsys örökérvényűen megreformálta a kialakuló stílus alapvető jegyeit. Hendrix merőben új, torzítókkal ellátott, virtuóz játéka azóta is példaértékű a legtöbb gitáros előtt, ahogy a másik blues-rock ikon, Eric Clapton stílusa is az. Az ő dallamosabb, könnyebben emészthető, a blues alapvető jegyeihez közelebb eső játéka tolta igazán előtérbe a '60-as '70-es években a blues-rock zenét. Olyan együttesekben hívta fel magára a figyelmet, mint a John Mayall vezette Bluesbraker, a Cream, a Blind Faith, és a Derek and Diamonds, majd a később kezdődő szóló karrierje.

A '60-as évek második felében újabb változást hozott a blues-rockba Jeff Beck munkássága, aki a The Jeff Beck Group élén a keményebb hangzásvilág megtestesítőjévé nőtte ki magát, nagy elismerést besöpörve mind az Egyesült Állmokban, mind Angliában. A frissen alakult Led Zeppelin szintén a keményebb hangzás felé orientálódott máig a heavy metal megteremtőinek tekintik őket a Black Sabbath mellett, mégis klasszikus blues-rock jegyeket visel magán az együttes. Jimmy Page játéka sokat merít a stílus alapvető formáiból, mégis eléggé újszerűen és merészen alkalmazta őket ahhoz, hogy teljesen sajátos dallamvilágot alakíthasson ki az együttes.

A blues-rock az 1970-es években, főleg Amerikában egyre inkább a keményrock irányába kezdett eltolódni. Ekkor alakultak olyan bandák, mint az improvizációkra kiemelten hajlamos, Duane Allmann által fémjelzett Allmann Brothers band, a folk-rock és country jegyekkel egyaránt dúsított Lynyrd Skynyrd, vagy a ZZ Top. Főleg a blues-rock ikonnak számító Led Zeppelin munkássága miatt azonban Angliában, majd később az Egyesült Államokban is egyre nagyobb teret hódított magának az újnak számító stílus, a heavy metal, ami így háttérbe szorította a vele együtt feljlődő blues-rockot. A stílus újjászületésére az 1990-es évekig várni kellett, ekkor kerültek ismét előtérbe, ezóta a népszerűsége gyakorlatilag töretlen. Újabbkori képviselő például John Mayer, a The Black Crows, a Silvertide, vagy az olyan újabban alkult bandák, mint a The Black Keys, a The White Stripes, vagy a Black Angels.

A blues-rock stílus megjelenését hazánkban az 1978-hoz szokás kötni, ekkor alakult meg a Hobo Blues Band. Az első országos ismeretségnek örvendő blues banda, ami már a blues-rock elemeit is alkalmazta. A két stílus nem válik el olyan élesen egymástól, így nehéz megállapítani, pontosan melyik együttes melyik műfaj képviselője is, mindenkinél taláhatóak áthallások mindkét műfajhoz. Bár mára országszerte több tucat (egyes becslések szerint 80-90) blues és blues-rock banda létezik, közülük alig maroknyi szerzett magának bármilyen hírnevet is. A legismertebbek közülük Földes László HOBO, Deák Bill Gyula és a Takács Tamás - Dirty Blues Band.

A brit invázió a 60-as évek közepén alakult ki, amikoris a Beatles elsöprő sikere után az angol rock and roll bandák átkeltek az óceánon és elözönlötték az amerikai piacot. Noha különböző hangzásviláguk volt - a Rolling Stones és Kinks-től a popzenét játszó Gerry & the Pacemakers és Herman's Hermits-ig - erősen hatott zenéjükre az amerikai rock and roll, blues és R&B. 1964 és 1966 között a brit inváziós bandák uralták mind az amerikai, mind a brit listákat.

Alapvetően a country-rock műfaj az, amikor egy rockzenekar country zenét játszik. Bár a country-t nevezhetjük a rockzene ellenkultúrájának, ebben az esetben rockos alapokra helyezik a country hangzást. Jellemző, hogy hangosabb erősítést és rockosabb alaptémákat használnak poppos melódiákkal egyidőben. A műfaj jellemző időszaka a 70-es évek volt, de a 80-as évek végén néhány alternatív rock banda visszanyúlt ehhez a stílushoz, bár lényegesen spártaibb hangzással tették ezt.

A death metal általában elutasította a korábbi metal stílusok színpadi megjelenését, helyette a hétköznapi szakadt farmernadrágokat és egyszerű bőrkabátokat választotta. E szabály alól fontos kivétel a Deicide frontembere Glen Benton, aki fordított keresztet égetett a homlokába és a színpadon páncélt viselt. A Morbid Angel pedig az újfasiszta külsőségeket vette fel. Ez a két zenekar, a Death-tel és az Obituary-val együtt, a Floridában kialakult meghatározó death metal színtér vezető csapatai voltak az 1980-as évek közepén.

Angliában a death metal stílussal rokon grindcore a Napalm Death és az Extreme Noise Terror vezetésével emelkedett ki az anarcho-punk mozgalomból. A skandináv death metal színtéren is megindult a fejlődés olyan zenekarokkal, mint a svéd Entombed és Dismember, ahol pár évvel később a göteborgi Dark Tranquillity, In Flames és At The Gates zenekarok révén a dallamos death metal hangzás is kialakult. Az 1990-es évek során olyan amerikai technikás death metal zenekarok mutatták be a sebesség és technikás játék elképesztő új szintjeit, mint az Atheist és a Cynic. Az évtized közepén Demanufacture (1995) című albumán elsőként a Fear Factory ötvözte industrial (ipari) elemekkel a death metalt, az énekes Burton C. Bell pedig felváltva használt tiszta énektémákat és "halálhörgést" a dalokban.

Az 1980-as évek végén a doom és a hardcore egyesítésével született meg a sludge metal, melynek vezető zenekarai az Eyehategod és a Crowbar voltak a New Orleans, Louisiana (NOLA) központú színtérről. A következő évtized elején a korai doom metal zenekarok hatására Kaliforniából a Kyuss és a Sleep indították el a "könnyű" drogokkal azonosított stoner rock/stoner metal stílus felemelkedését, míg a Seattle-i Earth ambient kísérleteivel létrehozta a drone metalt.

A folk-metal főleg Európa északi részén kedvelt a stílus, így legismertebb képviselői is leginkább a skandináv országokból származnak, mint a finn Korpiklaani, Finntroll, a svéd Otyg, a kelta meséket idéző ír Cruachan, illetve Norvégiából az Einherjer vagy a Feröer-szigetekről származó Týr együttes, bár ez utóbbi kettő a viking hagyományok ápolása miatt a folk metalhoz közel álló viking metal műfajba sorolható.

Magyarországon egyelőre kevés előadó képviseli a folk metalt, pedig elég gazdag népzenei hagyományokkal rendelkezünk. Ilyen együttes a Dalriada (régebben Echo of Dalriada), a KerecsenSólyom, a Szkítia vagy a Sacra Arcana, de a Kárpátia zenéjében is fel lehet fedezni ilyen elemeket, bár ők hivatalosan nemzeti rock zenét játszanak.

A folk metal megtartja a klasszikus heavy metal felállást (dobok, két gitár és basszusgitár), és gyakran kiegészül még különböző népi hangszerekkel (mint például furulya, fuvola, hegedű), illetve szintetizátorral is, ami sok esetben pont ezen népi hangszereket hivatott utánozni, ezért nagyobb szerepet is kap a zenében. A folk metal zenében gyakran felhangzanak ismert népdalok dallamai is. Jellemző a női énekhang, de előfordul férfi is. Nem szokatlan a hörgés sem - és ez a három még együtt is előfordulhat.

A glam rock rajongók megkülönböztették magukat a farmerbe öltözött hippi hordáktól, tudományos-fantasztikus és androgün témák által inspirált öltözetet viseltek. A zenét bágyadt és kábító balladák, és a nagy energiájú, Rolling Stones inspirálta előadások jellemezték. A dalok gyakori témája volt a tudományos - fantasztikus irodalom és a generációs lázadás is.

A glam rock előadók és rajongók gyakran öltöztek űrkorszakot idéző csillogó viseletbe, így próbáltak például megszemélyesíteni egy "idegen" személyiséget. A legismertebb példa erre David Bowie Ziggy Stardust és Aladdin Sane személyisége 1972-1973 körül.

Hogy miről ismerjük fel a grindcore-t? A rendkívül eltorzított, alulhangult gitárok, a pörgős, dobhártyaszaggató dobhangzás, és a hörgős vokál olyan hangzásvilágot ér el, ami semmilyen más stíluséhoz nem hasonlítható. Általánosságban igaz, hogy a számok 1-2 percesek és politikai témájúak. Mivel elég nehéz lehet ezt elképzelni, itt van erre egy példa, ami alapján érthető a megkülönböztetés. A grunge-ra sokféle hatás keveredése jellemző. A nehézséget a besorolásnál az jelenti, hogy az elnevezés igazából a zeneipar egy skatulyája, amely a '90-es évek seattle-i zenéjét próbálta egy kategóriába foglalni. Az ottani bandák ugyan valóban sajátos hangzású zenét játszottak, ám egyáltalán nem egységes stílusban. Emiatt a legtöbb banda tiltakozott is a grunge-bélyeg ellen. A kiadvány, amely beindította a grunge-ot, a C/Z Records által megjelentett Deep Six válogatáslemez volt 1986-ban. Az albumon hat banda számai hallhatók, amelyeket azóta is a "grunge atyjai"-ként tartunk számon: Green River, Soundgarden, Melvins, Malfunkshun, Skin Yard és a U-Men, akik közül többeknek ez volt az első lemezkiadványa. Az előadók stílusát így írták le akkoriban: "Egy alapjában véve agresszív, kemény hangzás, amely a heavy metal lassabb tempóját a hardcore intenzitásával ötvözi."

A kilencvenes évek elején néhány éppen megalakult washington-i banda elkezdte a korai grunge hangzást a hard rock-al ötvözni. A legjellegzetesebb példa erre a Pearl Jam a rövidéletű Mother Love Bone és a Temple of the Dog társaságában, amely három bandának majdnem ugyanazok voltak a tagjai. Ezalatt a Nirvana a grunge-ot a Pixies hangzásával keverte. Végeredményként ezeknek az együtteseknek "tisztább" és kevésbé heavy-s hangzásuk volt, mint a '80-as évek grunge-bandáinak, ezzel kikövezve az utat a mainstream siker előtt.

A Nirvana-nak tulajdonítjuk, hogy meghozta az áttörést a műfaj számára 1991-ben. A Smells Like Teen Spirit népszerűsége a Nevermind albumról meglepte az egész zeneipart. Az album első lett világszerte, és ezzel megnyitotta az utat a többi banda, köztük a Pearl Jam számára is. A Pearl Jam valójában egy hónappal korábban, 1991 augusztusában megjelentette már debütáló albumát, a Tent, de a lemez eladási mutatói csak a Nirvana sikerei után ugrottak meg.

A legtöbb grunge-rajongó és a kritikusok is úgy tartják, a grunge a glam metal hanyatló népszerűsége által juthatott a mainstreambe. Az olyan glam metal bandák, mint a Mötley Crüe, Poison és a Warrant uralták az amerikai lemezlistákat a '80-as években, a kritikusok becsmérlő véleménye ellenére is. A glam metal a macsó szövegekről, a himnusz-szerű riffekről, a rikító öltözködési stílusról és a társadalmi normákkal való ütközéséről volt híres, különösen a közönség szórakoztatásának terén. Ezek a dolgok közkedveltek voltak a nyolcvanas években, de fokozódó ellenérzést kezdtek kiváltani a hallgatóságból a kilencvenes évekre. A grunge viszont egészen jó kontrasztot nyújtott a glam metal-al szemben. Így a hair-metal alternatívájaként a grunge csillaga elkezdett emelkedni a glam metal hullócsillaggá válásakor.

A grunge-őrület valamiért mégsem volt hosszú életű. Több fontos tényező is van, amely ehhez vezetett, amelyek önmagukban is elegek lehettek volna, így nem csoda, hogy együttes fellépésük végleg rányomta bélyegét a műfaj alakulástörténetére. A legtöbb rajongó, de még a zenekritikusok is úgy tartják, hogy sok grunge-banda nagyon ellenezte a mainstream sztárságot ahhoz, hogy sokáig megmaradhassanak egy-egy nagyobb kiadónál. Több banda megtagadta, hogy kiadóik kívánságait teljesítve "rádióbarátabb" zenét kezdjenek játszani, így a szakemberek megtalálták azokat az új együtteseket, akik hajlandóak voltak erre. Ez egy amolyan "felvizezett" hangzást jelentett, ami az "ős" grunge-fanok számára már semmit nem nyújtott.

Az 1996-ban bekövetkezett visszaesés a lemezeladások terén azt okozta, hogy a kiadók olyan stílusokat kezdtek promotálni, amelyek népszerűbbé kezdtek válni abban az időszakban. Ez a visszaesés talán a popossá váló grunge-bandák feltűnésének róható fel.

A heroin használata a grunge-zenészek között szintén nagyon komoly és szomorú problémákat vetett fel, amelyek akár a zenélés végét is jelenthették az együttesek számára. Andrew Wood heroin-túladagolás miatti halála (1990-ben) volt az első nagyobb csapás a grunge világában, elhozva a Mother Love Bone pályájának végét. A függőség okozta Kurt Cobain vesztét is, (bár halálának körülményei nem tisztázottak). Vele egy évben hunyt el Kristen Pfaff is a Hole együttesből, majd 2002-ben Layne Stanley az Alice In Chains énekese, ők is túladagolás miatt.

Közmegegyezés alapján azt mondjuk, a grunge leszállóívét Kurt Cobain halála indította, ennek időpontja 1994 áprilisa. Érdekesség, hogy a zenészről több fotó is készült, amelyen a "grunge is dead" (a grunge halott) felirat állt. A műfaj kedvelői számára a Soundgarden 1997-es feloszlásáig nem volt még egyértelmű, hogy a grunge mainstream sikere a múlté. A rákövetkező pár év majdnem a feledés homályába küldte a stílust. Sok együttes rettenetesen lecsökkent sikerrel folytatta a lemezek készítését, a turnézást, ezek közé tartozik a legjelentősebb, a Pearl Jam is.

A Nirvana megjelenése után bealkonyult a hair metal képviselőinek. Egy-két túlélő megpróbált változtatni a soundon, keményebb zenét játszottak, mint a 80-as években, de a pop gyökerekhez való kötődésük nem szűnt meg.

Később, a 60-as évek végén olyan együttesek mint a Led Zeppelin és a Black Sabbath megkísérelték a korai brit rock stílust összehozni a méginkább gitárorientáltabb hangszereléssel (Jimmy Hendrix), ennek legjobb példája a Led Zeppelin II (1969) album. Innen eredeztethető a hard rock igazi kezdete. Harmadik stílusteremtő hard rock együttes a Deep Purple volt, kései albumaik már heavy metal elemeket is tartalmaztak.


Itt jegyzendő meg, hogy a heavy metal és a hard rock között nehéz meghúzni a határvonalat, de rendszerint a metalban a gitárriffek drasztikusabbak és önállóan dallamként szolgálnak, míg a hard rock riffek inkább akkord alapúak.

A műfaj nagy arénákban is jól hangzó gitárriffeket, himnikus kórushangzást, földbedöngölő dobtémákat, macho-feelinggel megáldott énekeseket eredményezett.


A 70-es években meg kell jegyezni néhány karakteres előadót, mint az AC/DC, Aerosmith, Alice Cooper, Kiss, Van Halen, akik új trendeket indítottak, bár a hard rock által kitaposott ösvényen jártak.


A heavy metal a könnyűzenei műfajok legextrémebb formája. (A kifejezés eredeti jelentése angolul nehéz fém.) A heavy metal tipikus jellemzői a gitár és dob uralta hangzás, az erős ritmusok, a komolyzenei, blues vagy szimfonikus stílus. Mindamellett, a heavy metal különböző ágai saját stilisztikai variációkkal rendelkeznek, melyek gyakran mellőzik, vagy módosítják ezeket a jellemzőket.

Egy heavy metal együttesben a dobos, basszusgitáros, ritmusgitáros, szólógitáros és énekes - aki valamelyik hangszeren is játszhat a legjellemzőbb felállás. A billentyűs hangszerek népszerűek voltak a korai metal bandáknál különösen a (hammond) orgona és esetenként a mellotron bár ezek használata napjainkban kevésbé megszokott.

Manapság néhány stílus a prog-metal (progresszív-metal), az európai power metal és utóbbi időkben a black metal - használ billentyűsöket, mások kerülik, noha a különböző alműfajok fejlődésével kezdik visszanyerni népszerűségüket. A heavy metal dalok nagyban támaszkodnak az erős, tisztán hangszeres komponensekre.

A gitár és felerősített hangja a heavy metal kulcseleme. A gitárok gyakran erősen hangosított csöves erősítőkön vagy torzító pedálokon keresztül szólalnak meg, hogy erőteljesebb, vastag, kemény hangzást hozzanak létre.

A heavy metal másik kulcseleme a gitárszóló. A műfaj kialakulásakor a minél bonyolultabb szólók és riffek nélkülözhetetlen részei voltak a heavy metalnak. A gitárosok a söprés-pengetést (sweep-picking), az érintőstílust (tapping) és egyéb más technikákat használnak a gyors gitárjáték elérése érdekében, és sok alműfaj a virtuózitást fölébe helyezi az egyszerűségnek. A technológia fejlődésével a gitár hangjának megváltoztatására új módokat alkalmaztak.

Az 1970-es évek korai szakaszában felbukkantak a két szólógitárost alkalmazó együttesek. Sok együttes, mint például a Judas Priest vagy az Iron Maiden, követték a mintát, hogy a szóló - és ritmusfeladatokat két gitáros osztja meg egymás között.


A basszusgitár jelentős szerepet játszik a legtöbb metalegyüttesnél. A basszus állandóan jelen van a metalban, a hangzás mély tónusait szolgáltatva, ami a zenét "súlyossá" teszi. Ezenkívül, egyes együtteseknél a basszusgitár hangját torzítják és effekt-pedálok sorával modulálják. A metalegyüttesek basszusgitárosai az ujjal való pengetés helyett gyakran használnak pengetőt, az erősebb megszólalás eléréséhez. Sok más rockzenei műfajhoz képest a metal dalokban gyakran alkalmaznak basszusszólókat, főleg a dal első pár taktusában.

A dobfelszerelés általában sokkal nagyobb, mint más rockzenei formáknál. A standard felső tam, lábdob, pergő, lábcin, kísérő és beütő cin mellett dupla lábdobot, számos felső tamot és sok különböző típusú cintányért használnak, valamint más ütős hangszereket is.

Zenéjére nagy nyomást gyakoroltak a punk, post punk, new wave és hasonló zenei stílusok. Valójában, minden alternatív zenének eléggé közös a Brit mivolta, de számos alternatívák helyett mi mégis indie-ként említjük. Mint stílusra hatással voltak az 1970-es évek beli kemény punk-mozgalmak és a korai 1980 és a DIY erkölcsi világkép. Az 1990-es évek első fele folyamán az alternatív zene, mint például Nirvana és Pearl Jam, betört a divatba és hódított. Kicsivel ezután az alternatív műfaj elüzletesedett, ahogy a siker egy előírásos, konzervatív megközelítéssel kereskedelmileg orientált vagy gyártott tetteket vonzott.

Nemrég az "indie-rock" kifejezés akkora fogás lett, hogy a garage-rock-tól az alt-ország hallucinogén anyagáig a nép több száz másik műfajt egy kalap alá vett vele. Valamint az indie-rock jelenleg legnépszerűbbjei között van a punk utáni utómozgás. Közkedvelt szalagok például a Hard-Fi, Liars, Franz Ferdinand, Arctic Monkeys, Bloc Party, The Futureheads. Ezek és többek közt az Interpol elsősorban a New Wave és az 1980-as évek beli punk utáni mozgalmakat befolyásolják.

Ennek a mozgásnak magja volt az újjáéledés, ennek az egésznek az újra közzététele, amik javarészt a 70-es és 80-as évek punkja és a 1980-as évek utáni punk-rockosabb ritmusokban és riffekben mutatkoznak meg. Gyakran ezt a stílust másik műfajokkal, mint például a garázsrockkal elegyítették.

A műfaj első képviselője a Ministry volt a 80-as évek végén. Légkalapács erősségű gitárriffjeik, elektronikus hangzásviláguk, az alkalmazott samplerek és torzított énekstílusuk nyomán nyugodtan lehet őket nevezni a műfaj megalkotójának. Az irányzat igazi elterjesztője a Nine Inch Nails volt a 90-es évek elején, akik a mainstream zenefolyamba beillesztették a műfajt. A NIN sikerén felbuzdúlva számtalan zenekar kezdett hasonló hangzású muzsikát írni, mellyel meghódították az alternatív rádiók közönségét. A 90-es évtizedben több alternatív metal banda is beolvasztotta repertoárjába az ipari hangzást.

A metalcore zenekarok egytől-egyig "beat" zenekari felállásban léteznek (dob, gitárok, basszusgitár, ének). Az ének általában hörgés vagy sikítás, amit kísér egy ének, vagy "válaszolgatnak".

A metalcore gitártémák nagy része a Slayer és más Bay Area trash bandák riffjeit, szólóit illetve gitárhangzását idézi. A basszusgitár általában dobközeli primitív témákból építkezik, általában a gitárokhoz képest halkabban szólal meg ez a hangszer. A dob leginkább punk-osan egyszerű 2/4 témákból, és technikás pörgetésekből áll, mindezt gyors és sokszor kiszámíthatatlan váltásokkal prezentálva.

Sokan az All Out War-hoz és Shai Hulud-hoz hasonló bandákon kívül metalcore-nak hiszik az ún. "moshcore" bandákat is, mint a Hatebreed, Throwdown, Bleeding Through, 100 Demons, Terror, Bury Your Dead. Egyes elvetemültek szerint az igazi metalcore azok a thrash-el kevert hardcore stílusok, ami a '80-as években alakult ki, mára azonban az underground-ban is csak elvétve találni ilyet. Ezeket a stílusokat azonban crossovernek és thrashcore-nak hívják.

Az ezredforduló eleje óta hazánkban a nemzeti rockzene folyamatosan növekvő népszerűsége és elismertsége főként arra vezethető vissza, hogy az egységesülő világgazdaságban az identitástudatnak (a határokon is átívelő nemzethez tartozás tudatának) a tömegeket is megmozgatni képes nemzeti zene vált egyik fő alkotóelemévé - ily módon a koncertek közösségi létet is formálnak. Mindezzel párhuzamos jelenség a politikai rendezvények növekvő súlya. Az elmúlt években a nemzeti rock együttesek fő rendezvényévé vált a HVIM (Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom) által szervezett Magyar Sziget. Nemzeti rock internetes rádió a Szent Korona Rádió.

A Transatlantic volt az első neo-prog szupergroup, mely az Asia nyomdokaiba lépve a kor legnagyobb együtteseinek tagjaiból áll. A tagok Neal Morse (Spock's Beard), Mike Portnoy (Dream Theater), Roine Stolt (The Flower Kings), Pete Trewavas (Marillion). A banda eddig két albumot adott ki: SMPT:e, Bridge Across Forever, valamint két koncertfelvételt: Live In Europe és Live In America. A csapat zenészei eközben saját szólókarrierjükre is figyelnek, valamint az együttesükkel is kiadnak lemezeket. Az Amarans Plight is hasonló együttes, melynek tagjai DC Cooper (Silent Force, Royal Hunt), Gary Wherkamp (Shadow Gallery), Nick D'Virgillio (Spock's Beard), valamint Kurt Barabas(Under The Sun, Shadow Gallery). A banda eddig csupán egy lemezt adott ki, Voice In The light címmel.

A zenei new wave mozgalom a modern popzenén belül alakult ki, noha kezdetben kifejezetten ennek újraértelmezésére, lerombolására törekedett. A zenei életben a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek első felében volt meghatározó. A rock and roll zene radikális és "minden tagadó" irányzata, a punk mozgalom folytatásaként kelt életre, kezdetben posztpunknak nevezték, ez utóbbi kifejezésen ma a new wave irányzat korai szakaszát értjük.

Az újhullám képviselői nemcsak nyitottak voltak minden művészi és technikai újításra, hanem, mondhatni, magának a művészi és technikai újításnak a fogalmát is bálványozták. Ennek eredményeképp a new wave hamar rendkívül sokszínű lett, rendkívül sokféle régebbi és újabb kulturális hatást fogadott magába, és (ennek eredményeképp) több alirányzatra bomlott, illetve egyes képviselői nem is sorolhatóak semmiféle tipikus alirányzatba.

A fenti bomlás első példája az irányzat közérthetőbbé és tömegszerűvé válásának folyamata. Kezdetben rugalmasságuk miatt csak a független kiadók merték szerződtetni az újvonalas csapatokat, később azonban a multinacionális lemezcégek is meglátták benne a fantáziát - és a pénzcsinálási lehetőséget. Így a kezdetben tömegkultúra-ellenes new wave egyre jobban a tömegkultúra meghatározó eleme lett. A posztpunk képviselte művészies(kedő?), apopuláris, nehezen érthető tartalmakat a kifejlődő új new wave-irányzatok populárisabbá és közérthetőbbé változtatták (mások szerint az irányzat ezeknek hatására kiüresedett, kommercializálódott).

E folyamattal párhuzamosan a modern pop-rockzene ekkor kezdődő iparszerűvé válása figyelhető meg, meghatározóvá válnak a tömegízlést kiszolgáló, a zenét pusztán üzletnek tekintő mammutkiadók és kereskedelmi tévék, rádiók (a "Media Gaga"-k). Rendkívül fontos, hogy erre az időszakra tehető, a hetvenes évek végétől kezdve, a szintetizátorok és egyéb elektronikus (zenei) eszközök széles körben való elterjedése (a new-wave előadók legfontosabb alapeszköze a szintetizátor lett), melyeken rengeteget kísérleteztek.

A new wave úttörői között olyan neveket említhetünk, mint David Bowie, Elvis Costello, a The Pretenders, a The Police vagy a Roxy Music. A new wave mozgalom kiteljesedése és népszerűvé válása a szinti-pop (synth pop) irányzatnak köszönhető, melynek legismertebb képviselői (például) a Kraftwerk és a Depeche Mode. A nagy nevek mellett számos olyan előadó is formálta a new wave hangzást, akik csak egy-egy sláger erejéig lettek híresek.

A nyolcvanas évek első felében azonban szinte minden olyan rock vagy popcsapat a new wave-hez tartozott, akik szintetizátorokat használtak, így a The Human League és a Duran Duran is. Az irányzat elterjedése nagymértékben köszönhető az ekkoriban indult MTV zenecsatornának, melyen 1982 és 1983 között a zenészek egy teljesen új generációja kapott minden addiginél nagyobb tömegek előtti szereplési lehetőséget. Ilyen előadók Adam Ant, a Culture Club, a Spandau Ballet vagy az A Flock of Seagulls.

Magyarországon az akkor uralkodó politikai viszonyok miatt a new wave mozgalom sajátos formája alakult ki. Míg külföldön a punk és new wave egyértelműen baloldali irányzat, itthon, különösen az underground együtteseket tekintve, a baloldali diktatúrával szembeni ellenállás jellemezte. A legnépszerűbb újhullámos együttes egyértelműen a KFT, volt, míg számos más banda, mint az URH vagy a Balaton inkább megmaradt az underground szintjén. A new wave hatása komoly rockegyüttesek hangzásvilágában is megfigyelhető (Prognózis). Az irányzat legjelentősebb (egyetlen hosszú életűnek bizonyuló) képviselője hazánkban a Bonanza Banzai nevű együttes (de mára már ők is feloszlottak).


New wave of British Heavy metal: Az NWOBHM újraélesítette a heavy metalt a 70-es évek végén, 80-as évek elején. A 70-es évek végén a műfaj el kezdett stagnálni. A legnagyobb sztárok (Led Zeppelin, Black Sabbath) vagy kitörni kezdtek a műfaj korlátaiból, vagy belesüppedni az önelégültség mocsarába. Ezalatt középszerű bandák egyszerűen fakóvá tették a heavy metalt és blues-os hard rock riffekkel rukkoltak elő. Az NWOBHM kirúgta a bluest, felpörgette a tempót, feltekerte a hangerőt és fémesebb hangzással jött elő. Nem akarták megnyerni a nagyközönséget, tiszta metalt játszottak a metalfanoknak.

Természetesen a pop/rock elsősorban a dallamra koncentrált, a megragadó és egyszerűen megjegyezhető dallamokra, miközben a dalok rockosabb ütemekre épültek. Ritkább esteben előfordult, hogy a pop/rock a professzionális lemezgyártás egy hatásos fortélya volt. Ezeken a dalokon érezhető volt a pontos megtervezettség és a mindenáron történő ragaszkodás az egyszerű dallamokhoz. A hangzás patika tisztaságú volt és a rögzítéstechnika legújabb vívmányainak használata is jellemző volt az irányzatra.

Úgy lehetne összefoglalni a jellemzőket, hogy igyekeztek a fiatalok vadság-igényét kielégíteni, úgy, hogy közben az felnőtt korosztályok számára is megadják a letisztultság érzetét. Azt le kell szögezni, hogy a pop/rock és soft-rock nem ugyanaz. A pop/rock több energiát hordozott magában, így a nem rock and roll-on felnőtt, konzervatívabb korosztályok számára nehezebben befogadhatóvá vált.

A műfaj szárnyalása a 70-es és 80-as években volt. A 90-es évekre az alternative rock és grunge okozta változás gyakorlatilag lesöpörte a pop/rock felvételeket a listákról. Természetesen egy bizonyos réteg változatlanul hallgatja a műfaj előadóit, így a mai napig léteznek pop/rock dalok.

Sok mai power metal zenekar, mint például a norvég ex-Conception énekes Roy Khan-nal felálló floridai Kamelot, a finn Nightwish, a német Blind Guardian és az olasz Rhapsody Of Fire (korábban szimplán Rhapsody) alkalmaz billentyű-orientált "szimfonikus" megszólalást, néha nagyzenekart és operaénekeseket is csatasorba állítva.

Az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek első felében alakult ki egy szintén power metalnak nevezett vonulat a NWOBHM hatására olyan zenekarokkal, mint a Savatage, a Metal Church, a Vicious Rumors, a Jag Panzer, a Helstar, a Liege Lord vagy a Manowar.

Az amerikai power metal zenekarok a szokottnál keményebb riffekkel játszották a heavy metalt, de a thrash metalra hatással lévő hardcore punk befolyás nem érte őket. Ezek a csapatok olyan "gitárhősöket" adtak a műfajnak, mint Vinnie Moore (Vicious Rumors), Joey Taffolla (Jag Panzer) vagy Chris Oliva (Savatage). A nyolcvanas évek US power metal zenekarait a metal műfaj mai stílusirányzatai szerinti felosztásban már inkább tradicionális heavy metal kategóriába sorolják.

A prog-metal az 1990-es évek elején könyvelhetett el komoly kereskedelmi sikereket, mikor a Queensryche számára áttörést hozó Operation: Mindcrime (1988) album után a Silent Lucidity dal (az 1990-es Empire albumról) rádiós és MTv sláger lett Amerikában. Nem egy tipikus progresszív metal dal, de népszerűsége révén növelte más prog-metal zenekarok ázsióját. A Dream Theater Pull Me Under dala (az 1992-es Images and Words albumról) szintén népszerű volt a rádióadóknál és az MTv-n. Az 1990-es évek zenekarai közül a Tiamat, a Pain Of Salvation, az Opeth, az Ayreon, a Tool és a Symphony X is jellegzetes, saját hangot tudott kialakítani, színesítve ezzel a progresszív zenei palettát.

Azok a zenészek, akik progresszív rockot játszanak, elutasítják a popzene korlátozásait, műveiket (melyek kifinomultsága gyakran a jazzel és a klasszikus zenével vetekszik) figyelmes hallgatásra szánják. Gyakran építenek zenéjükbe folk és világzenei elemeket is. A progresszív rockra jellemző a dinamikus és virtuóz előadásmód. A rock többi típusával ellentétben - amelyekre könnyű táncolni vagy háttérzenének jók - ezt a zenét a tudatos elmélyedésre hajlandó zenehallgatóknak szánják. A leghíresebb zenekarok, melyek az 1970-es években e stílusban alkottak: Queen, Jethro Tull, Yes, Genesis, Pink Floyd, Emerson, Lake & Palmer, Rush, Gentle Giant és King Crimson. Az irányzat hazai képvislői közül néhány: After Crying, Panta Rhei, Solaris, East.

A pszichedelikus rock azon formáját, melyet a világ 1967-ben ismert meg, a következő tulajdonságok jellemzik: modális dallamok; ezoterikus szövegek, melyek gyakran álmokról, víziókról, hallucinációkról szólnak; hosszabb dalok és hosszú hangszeres szólók; a drogok hatását idéző effektek, például torzítás, visszhangok, visszafelé vagy késleltetve lejátszott hangok és a fáziseltolódás (phasing). Az első album, mely a szélesebb közönséggel is megismertette a pszichedelikus rockot, a Beatles 1966-os Revolver című albuma volt.

A progresszív rockot játszó zenekarok, zeneszerzők karakterét nehéz néhány jellemzővel úgy megfesteni, hogy az általános érvényű legyen az egyébként szerteágazó stílusirányzatot felvonultató együttesekre. Ezzel együtt néhány stílusjegy többé kevésbé jellemzi a progresszív rockot művelő zenészek alkotásait, előadásmódját, stílusát. A kompozíciók többnyire hosszú lélegzetűek, nem ritka a 20 percet is meghaladó szerzemény. A szerzők témáikat gyakran tételekre osztják, hasonlóan a klasszikus zenekölteményekhez. Bár a progresszív rockot a tudatos témafeldolgozás, annak aprólékos, cizellált zenei kifejtése jellemzi, mégis, szinte minden lemezen találhatunk egy-egy olyan dalt, amely "elszakadva" a műtől, önálló életet él. Jó példa erre az Another Brick in the Wall a The Wall című Pink Floyd albumról. A progresszív rock művelőinek hangszer használata is e stílusra jellemző jegyeket mutat. Az elektronikus és akusztikus hangszerek (szintetizátor, orgona, zongora, fuvola) mellett a zenekarok vokális stílusa is sajátos. A progresszív rock előadóit nem kötik meg olyan zenei konvenciók, mint a szokványos 4/4-es ritmus képletek, vagy az egy zeneszám - egy hangnem világa. Egy zenei gondolat megvalósításához éppúgy hozzá tartozik a változó ritmuskép, a dinamikusan változó tempó, mint a hangnemek közötti virtuóz átjárás alkalmazása és az extrém széles dinamikatartomány kihasználása. A progresszív rock legjobb képviselőire a virtuózitás, hangszerük (hangszereik) professzionális használata a jellemző. Az előadóik, zeneszerzőik között nem ritka a magas szintű zenei előképzettségű művész - de számos "iskolázatlan" is van köztük - fontosabb tehát a zsenialitás és a tehetség. A megszerzett képességeket - többek között - szimfonikus jellegű műveikben érhetjük tetten. Jó példa erre az Emerson, Lake & Palmer Works Volume 1. című gyűjteményén a Piano Concerto No. 1 szerzemény.

A Progresszív-metal talán a legnehezebben leírható stílus a kemény zenék családjában. Már azon is komoly viták vannak rajongói és szakmai oldalon, hogy mi számít igazán progresszívnek (újítónak). Sokszor az újító hangzásokat, megoldásokat sikeresen másoló zenekarok is bele kerülnek ebbe a kategóriába. A nyolcvanas évek másik progresszív vonulatát a technikás thrash/death metalt képviselő bandák, az amerikai Watchtower, a német Mekong Delta, a svájci Coroner vagy épp a kanadai Voivod jelentették. Ezt a két megközelítést egyesítette és vitte sikerre aztán az évtized végén, a '90-es évek elején a Dream Theater, akiknek korai lemezein tökéletesen keveredett a prog-rock, a thrash metal, a fúziós jazz és a klasszikus zenei megoldások. A mainstreambe is betört a progresszív zene a Dream Theater 1989-es Images And Words, valamint a Queensryche 1988-as Operation: Mindcrime és 1990-es Empire albumainak köszönhetően. Magyarországon is a '90-es években élte virágkorát a műfaj. Pécsen több ízben is rendeztek kifejezetten prog-metal fesztivált olyan zenekarokkal, mint az Eclipse, a Perfect Symmetry, az Everflow, a Stonehenge, később a Nemesis, a Da Capo vagy a Without Face. Itthon sajnos sosem alakult ki tömegbázisa egyetlen hazai progresszív metalt játszó zenekarnak sem.

Míg az első zenészek, akik pszichedelikus drogokat használtak, a jazz és folk köreiben forogtak, a "pszichedelikus" kifejezést a popzenében először a Holy Modal Rounders használta, 1964-ben. A kifejezés első, rockhoz kapcsolódó használatát általánosan a 13th Floor Elevators nevű zenekarhoz kötik: 1966-ban megjelent albumuk címe The Psychedelic Sounds of the 13th Floor Elevators. Efféle hangzással azonban a Grateful Dead és a Pink Floyd már egy évvel előttük próbálkozott.

A punk rock egy rendszerellenes rockzenei mozgalom, amely 1974-1975 táján alakult ki (habár átmeneti formái már évekkel korábban is léteztek) olyan együttesek, mint a Ramones, a Sex Pistols, a The Damned és a The Clash zenéjével. A fogalom használható azokra a zenei színterekre is, amelyek ugyan később jelentek meg, de hasonló alapvető jellemzőkkel rendelkeznek, mint az első generációs "punk", azonban gyakran tévesen utalnak vele egyéb együttesekre is, a "viselkedés", ill. a "fiatalkori agresszió" fogalmán keresztül. A fogalmat gyakran használják a zenei mozgalomhoz kapcsolódó divatirányzattal, ideológiával és szubkultúrával, vagy akár a tiszteletlen ("csináld magad") hozzáállással kapcsolatban is. A punkegyüttesek gyakran próbálnak versenybe szállni a hatvanas évek garázs rock együtteseivel.

A punk-rocknál fontosak az egyszerű zenei szerkezetek és megoldások. A korai angol punk fanzin, a Sniffin' Glue 1977-ben megjelentetett néhány ábrát, amely három akkordot ábrázolt, az alábbi kísérő szöveggel: "Ez egy akkord, ez egy másik, ez egy harmadik. Most alakíts együttest !". A legtöbb punkdal versszak-refrén szerkezetű és 4/4-es ütemmutatójú. A rövid számok szintén a stílus alapjaihoz tartoznak. A dalok hossza általában két és fél perc, de néha kevesebb, mint fél perc. A punk jellegzetes hangszerei a dobfelszerelés, egy vagy két elektromos gitár és egy elektromos basszusgitár, amelyek az éneket kísérik. A dobok többnyire keményen és szárazan szólnak és egyszerű felépítésűek, általában négy darabos készletet használnak, amely tartalmaz egy pergődobot, egy állótamot, egy lábdobot és egy basszus dobot, valamint néhány cintányért, köztük egy hi-hatet, egy-két crasht és egy ride-ot. A dobverők szintén egyszerűek, az alap negyedek lejátszására a basszusdobot vagy a lábdobot használják (habár a hardcore punk dobjátéka általában gyorsabb és nehezebb, mégis azonos felszerelést igényel). A basszus szekció általában a gitáros(ok) által játszott akkord néhány alap hangjegyét szólaltatja meg. A gitár riffek nagyrészt torzított power akkordok, hasonlóak a Link Wray által játszottakhoz, habár némelyik együttes surf rock szemléletű, könnyebb "vibrálóbb" dallamokat játszik. Az ének (az angolszász előadók esetében) gyakran nazális, és inkább beszédnek, mint éneknek hat. A zene legyártása során a minimumra törekednek, némelyik felvételt egy garázsban álló felvevővel rögzítik. Az együttes tagjai legtöbbször nemcsak zenélnek, hanem a felvételeket is maguk készítik és terjesztik.

Az 1970-es évek közepén a punk dalszövegek szókimondóak voltak, társadalmi és politikai téren egyaránt, amely megkülönböztette őket a kortárs művektől. Az olyan szerzemények, mint például a The Clash "Career Opportunities" és "London's Burning" című számai, a munkanélküliséggel, az unalommal és a városi élet más nyomasztó problémáival foglalkoztak, néha nyíltan becsmérelve a kormányzatokat és az uralkodóházakat, ahogyan azt a The Sex Pistols is tette a "God Save The Queen" és az "Anarchy in the UK" című dalaiban. A "punk rock" kifejezés (melyből a "punk" kezdőt vagy újoncot is jelent) amely az 1960-as évek képzetlen gitár és ének alapú amerikai rock and roll együtteseire utal (például The Standells, The Sonics, The Seeds), amelyeket gyakran "garázs-rock" együttesekként soroltak be. A kifejezés Dave Marsh rock zenei kritikustól származik, aki elsőként használta a ?(Question) and the Mysterians jellemezésére, az 1971 májusában, a Creem magazinban megjelent cikkében, az 1970-es években azonban számos más rock zenei újságíró is átvette. A gitárosként és kritikusként is tevékenykedő Lenny Kaye is felhasználta a hatvanas évek garázs-rock együtteseivel és a pszichedelikus rock kezdetleges követőivel kapcsolatban. Lenny Kaye nem sokkal ezután Patti Smith avantgárd költővel együttest alakított, az elsőként, 1975-ben megjelent Horses című albumuk pedig nagy hatást gyakorolt a hetvenes évek punk rockereire. Részben ez vezetett ahhoz, hogy a zenére utalva, a kifejezést egyszerűen "punk"-ra rövidítették.

Az 1960-as évek garázsegyütteseire gyakorolt hatása mellett a punk rock gyökereihez tartozik a durva viselkedés, a színpadi és a színpadon kívüli erőszak, amely a hangszerek megrongálására is kiterjed, ahogyan az a korai Rolling Stones és a The Who esetében is megfigyelhető, és amely viselkedésmód visszavezethető az ötvenes évek végére.

A punk elutasította a hatvanas évek hippi ellenkultúrájának maradványait is. Lenézték az olyan együtteseket, amelyek túlélték a hatvanas éveket (például a Jefferson Airplane-t), mivel szerintük a korábban radikális kijelentéseik miatt általuk is tisztelt előadók elbutultak és szégyent hoztak magukra. Erre az egyik leggyakrabban felhozott példa a hetvenes évek közepén a televíziós sörreklámokban szereplő Eric Clapton, aki a hatvanas évek rockzenei ikonjaként szó szerint eladta magát a rendszernek, amellyel korábban szemben állt.

Az ötvenes és hatvanas évek európai szituacionista mozgalma által képviselt kulturális kritika és lázadási stratégiák hatással voltak a brit punk mozgalom első képviselőire, különösen a Sex Pistolsra. A Pistols menedzsere, Malcolm McLaren tanulmányozta a szituacionista elveket, amelyek Vivienne Westwood által öltöttek formát az együttes ruházatában, továbbá feltűntek a Jamie Reid által a számukra készített grafikákon is. A brit punkmozgalom átvette a Skiffle-től a "csináld magad" attitűdöt, amely a II. világháború után, az 1950-es években bukkant fel Angliában.

A brit punk rock megjelenése egybeesett a háború utáni konszenzus időszakának végével, amely megelőzte a thatcherizmust, és szinte az összes együttes munkásságában felbukkan a dühödt társadalmi elidegenedés.

A punk mozgalom hazai megjelenése 1978-ra tehető. Az első együtteseket főként középiskolás fiatalok alakították meg a nyugati előadók, például az angol Sex Pistols hatására. A CPg, az ETA, a Kretens, a Tizedes meg a többiek, a QSS és egyéb, dalszövegeikben a szocialista diktatúrát bíráló előadók tevékenységét a pártállam nem nézte jó szemmel. Lemezkiadásra nem volt lehetőségük, házi körülmények között vagy koncertjeiken felvett zenéjük többnyire magnókazettákon terjedt kézről-kézre.

1983-ban a rendszert nyíltan becsmérlő CPg-t, amelyet a sajtóban igyekeztek az ekkoriban megjelenő rasszista skinhead mozgalommal is összefüggésbe hozni, bíróság elé állították és tagjait - a fiatalkorú basszusgitáros kivételével - letöltendő börtönbüntetésre ítélték, hogy ezzel példát statuáljanak mindenki számára. Kevésbé ismeretes, hogy 1984-ben egy Közellenség nevű együttes is hasonló sorsa jutott, rögtön az első (félbeszakított) koncertje után.

1985 táján a rendszer már kevésbé volt szigorú (habár az időközben szigorúan titkos minősítés alól feloldott dokumentumok szerint a mozgalom tagjaival kapcsolatban a hatóságok továbbra is adatokat gyűjtöttek, illetve esetenként nyomozást is folytattak), a Kretens még egy külföldi turnéra is lehetőséget kapott, melynek sikere bizonyíték arra, hogy tehetség terén a hazai punk zenészek sem feltétlenül maradtak el külföldi társaiktól.

A punk első hullámának az 1990-es rendszerváltás vetett véget. Az időközben felnőtté vált első generációs punkok ezután többnyire felhagytak a zenéléssel, bár némelyik együttes nagyjából egy évtized múltán ismét összeállt egy-egy nosztalgiakoncert erejéig. A kilencvenes években bekövetkezett a mozgalom ideológiai átalakulása, mivel új ellenfélre talált a globalizmus és a fogyasztói társadalom képében. Sajnos a punk kitermelte a saját sablonjait és sokan 30 felett is a tizenévesek problémáiról, érzéseiről énekelnek (Aljas kúszóbab) ami nyilván nem hiteles (többek között azért mert mindíg a nagybetűs élet munkás osztályának életéről szólt).

A punk már csak életérzés, manapság nem csupán abból áll, hogy ki milyen előregyártott pólót vesz (nesze neked "Csináld magad") A mai magyar punkegyüttesek: Auróra, Hatóságilag TILOS, Prosectura, Hátsó Szándék, HétköznaPICSAlódások, Fiend Club (Misfits tribute band).

A soft rock műfaj a 70-es évek elején emelkedett fel mintegy reakcióként a 60-as évek végének karakteresen extrém hangzására. Ártalmatlan és kommersz hangzásvilág volt rá a jellemző, mely mind az énekes hangjában, mind a hangszerek hangzásában finomította az éleket. A műfaj előadói egyszerű, dallamos szerzeményeket adtak elő grandiózus, élénk előadásmódban. A 70-es évek folyamán a műfaj meghatározta a rádióadók hangzásvilágát, majd később egyre több szintetikus hang keveredett bele és szétszóródott a 80-as évek szinti-támogatott irányzatai között.

A Rock and Roll jellegzetes ritmusa, dallamvilága külön-külön megtalálható a származási műfajokban, éppen ezért ha meghallunk például egy vérpezsdítő swinget, nyugodtan járhatjuk rá a tánciskolában elsajátított figurákat. A rhythm and blues is a 40-es évek második felében kezdett kifejlődni. A Billboard magazin meghatározása szerint ez egy populáris fekete műfaj, míg a fehérek hasonló zenei stílusát a country and western névre keresztelték.

A rockabillyt tulajdonképpen Elvis Presley teremtette meg That's All Right Mama című számával 1954-ben. Ezt a számot valójában 7 évvel azelőtt írta Arthur Crudup rhythm and blues énekes, aki nagy hatással volt a "király" ízlésére. Egyszer Elvis Presley és két gitáros barátja valami elfogadható számot próbált kiötölni első közös lemezükre. A szünetben Elvis elkezdett énekelni egy régebbi slágert, körbeugrálta a helyiséget és úgy táncolt, mint egy őrült. Sam Phillips, a Sun Records lemezkiadó cég tulajdonosa meglátta a rögtönzött kiselőadást és megérezte, hogy hatalmas lehetőség rejlik a dalban. Felvették az All Right Mama-t, ami kirobbanó siker lett. Ez azért bír nagy jelentőséggel, mert ez volt az első alkalom, hogy fehér bőrű művész énekelt egy fekete által írt dalt fehér közönségnek, aki ezt elfogadta, sőt csodálattal adózott előtte. A rockabilly átütő siker lett, de 1956-ra kénytelen volt átengedni az elsőbbséget a Rock and Roll-nak. A főként gitárokból álló hangszerelést felváltották a dobok, a fúvósok.

A Rock and Roll legnagyobb előadói mind az előbb említett műfajokon nevelkedtek. Little Richard rhythm and blues előélettel rendelkezett, Chuck Berry a blues-ban és a hillbilly-ben mozgott otthonosan, míg Bill Haley dalainak gyökere a western swingre nyúlik vissza. A rock and roll csillaga 1962-ben áldozott le, amikor felerősödött a beat mozgalom és a Beatles lesöpörte a porondról. Itt kell megjegyezni, hogy a rock and roll az évtizedek során folyamatosan változott, mind több és több stílus jegyeivel gazdagodott. Ezen sok átalakulás során a tradícionális rock and roll elhalványult, de néhány előadó életben tartotta a tüzet (Rolling Stones, The Faces), kicsit gyorsabban, kicsit dögösebben előadva zenéjüket.

Mikor más műfajokba tartozó együtteseket osztályozunk, szimfonikus jelzővel látjuk el azokat a zenekarokat, akik a saját alapstílusuk határain belül mozogva több klasszikus zenei elemet csempésznek zenéjükbe, mint azok az együttesek, akik az alapstílus tipikus képviselőinek mondhatók. A szimfonikus jelzővel jelölhetjük egyúttal azt a metált, ami hasonlít a nem szimfonikus, de mégis klasszikus zenére, bár ez a definíció szélesebb körben nem használatos.

A gitár és a basszusgitár tekintetében a stílusra leginkább a gótikus minták követése a jellemző, ami a különböző metal-alkategóriák gitárstílusait vegyíti. Az egyes műfajok ilyen módon szintetizálják a black metal, a death metal, a power metal és a progresszív metal sajátságait, néha a rock egyes elemeinek hozzáadásával. A műfaj jellegzetessége, hogy ezeknek a műfajoknak elemeit keveri a klasszikus zenei motívumokkal, aminek hatására erősen "szimfonikus" hatású dalok születnek. Azok az együttesek, akik rockos elemeket is felhasználnak, tipikusan a műfajhoz való egyszerűbb megközelítés hívei: egyszerű és fülbemászó dallamok, könnyen befogadható és széles körben elfogadott zenei témákkal felvezetve. Egy másik sarokköve ennek a stílusnak lágyabb hangok keverése a zenébe, aminek tipikus példája a melodikusabb, magasabb hangfekvésű gitárszóló, ami széles körben használatos a power metal esetében is.

A szimfonikus metálnál a zenében a billentyűk játsszák a főszerepet, ez a fókusz, amire a többi hangszer összpontosít. Noha a legtöbb hangszer meglehetősen egyszerű dallamot játszik, a billentyűknek mindig a legösszetettebb és technikailag legnehezebb részek jutnak. Egyes zenekarok néha egész nagyzenekarokat kérnek fel, hogy élőben adják elő azokat a részeket, amiket a billentyűsnek kellene játszania, néha pedig az is előfordul, hogy az élő hangszeres játék helyett előre felvett dallamokat játszanak vagy digitális módszerekkel helyettesítik a billentyűket.

A légkört úgy szabják meg, hogy az alkalmazkodjon a dalhoz, néhány morbid témákat felvonultató számnál viszont ez ütemelőző hatást kelt. Ezt az atmoszférát főként a billentyűs hangzással teremtik meg (amivel egyben más hangszerek hangzását is utánozzák) és a többi hangszerrel is támogatják.

A szimfonikus metal dalszövegei rendszerint igen terjedelmesek és sokféle témát tárgyalhatnak. A szövegek tekintetében sokat kölcsönöznek a power metaltól, ami fantasy témák sokféle formáját vonultatja fel, vagy az operákra jellemző szöveghelyzeteket használ. A szimfonikus metal szövegei ugyanúgy, mint a gothic metal esetében, az albumok egyes dalainak szövegeit epikus alapokon nyugvó albumkoncepciók szerint építi fel.

A szimfonikus metalt játszó együttesekre leginkább a női vezetés jellemző mind a felállásban, mind az ének terén. Az énekesnők jellemzően mezzoszoprán melódiákat énekelnek operás stílusban. Néha az e műfajban alkotó művészek férfi énekest kérnek fel a háttérvokál biztosítására, hasolhóan a gothic metalnál előforduló duettekhez. Bár egyéb vokális formákra is jócskán találunk példát, ezeket leginkább csak mellék-effektekként használják fel a dalokban.

A stílust a "Nagy Négyes" tette népszerűvé: az Anthrax, a Megadeth, a Metallica és a Slayer. A műfaj európai meghonosításában három német zenekar játszott főszerepet: a Kreator, a Sodom és a Destruction. Mások, köztük a kanadai Voivod, a New Jersey-i Overkill, a San Francisco-i Testament és Exodus, valamint a brazil Sepultura szintén jelentős befolyással bírtak. Noha a thrash az underground színtéren indult és nagyrészt ott is maradt majdnem egy évtizedig, a vezető csapatok szélesebb közönségréteget céloztak meg. A Metallica a Billboard eladási listáján a legjobb 40 közé jutott a Master of Puppets albummal 1986-ban, rá két évre pedig, a zenekar And Justice for All lemeze a 6. helyik jutott, míg a Megadeth és az Anthrax lemezei bekerültek a Top 40-be.

Habár kompromisszumoktól mentes hozzáállásával a Slayer szerényebb kereskedelmi sikereket ért el, mint a "Nagy Négyes" többi tagja, mégis ők készítették el a műfaj egyik definitív lemezét, a Reign in Blood-ot (1986), melyet a Kerrang! magazin "minden idők legkeményebb albumának" kiáltott ki. Két évtizeddel később a Metal Hammer az elmúlt húsz év legjobb nagylemezének nevezte. A Slayer a szélső-jobbos skinheadek között is követőkre talált, a zenekart pedig az erőszak és náci eszmék hírdetésével vádolták. Az 1990-es évek elején a thrash kiugró sikert ért el a metal mainstreammel dacolva és újradefiniálva azt. A Metallica 1991-es albuma a Billboard lista élére került, a Megadeth Countdown to Extinction (1992) című lemeze a 2. helyig jutott, az Anthrax és a Slayer bekerültek a Top 10-be, és a második vonalból olyan bandák lemezei is, mint a Testament és a Sepultura, bejutottak a 100-as listára.

A viking metal stílus kialakulása a '90-es évek tájékára tehető, amikor is a Bathory nevezetű black metal együttes egy folkosabb irányba terelődött. Így tehát a klasszikus viking metal folk-black, de manapság zeneileg eléggé kibővült a viking metal fogalma, (lásd fentebb), így a viking elnevezésnél nem is igazán a zenei részre kell koncentrálni, sokkal inkább a szövegire valamint a hangulat az,ami meghatározó. Ahány viking metal zenekar, annyiféle szövegvilág, de általános témák a pogány germán vagy viking kultúra, a kereszténység megvetése és ezzel szemben az ősi pogányság dicsőítése.

Megjegyezendő, hogy a pagan illetve a viking metal fogalma nem egészen fedi egymást. A pagan metal egy nagyobb halmaz, amelybe beletartozik minden keresztényellenes együttes. Úgy is fogalmazhatunk, hogy minden viking pagan metal, de nem minden pagan viking is egyben. Így például az orosz Pagan Reign sem mondható vikingnek, holott zeneileg abszolút illeszkedik a fent említett műfajokhoz valamint kifejezetten a stílusra jellemző vokalizálási stílusok (hörgés/károgás ill. tiszta ének/kórusok) akár egy számon belül történő változtatásához, de mivel témái a szláv mitológiát járják körül, ezért nem nevezhető viking metalnak. Ily' módon a Windir sem tekinthető teljes egészében viking metal-nak témáit tekintve (az 1184. című album is erre utal, hiszen a dán,norvég, és svéd (varég) portyázók,valamint Izland népei a 8-11. századig folytatták hódító hadjárataikat) A zene a témához illeszkedve leggyakrabban epikus, hosszú, hangulatos számokkal, melyekkel a zenészek a régmúlt atmoszféráját varázsolják a hallgató fülébe.

A szövegeket áthatja a természet szeretete, melyet olykor madárcsicsergéssel, tűzropogással nyomatékosítanak, ezenkívül harci zajok is előfordulhatnak a zenében (pl kardcsattogás, patadobogás). Ebben a műfajban nem meglepő a fél órás szám sem. A hagyományos rockzenei hangszereken kívül gyakran régi népi hangszerek is megjelennek (síp,harmonika,fuvola) Leginkább skandináv (pl. finn, svéd, norvég) zenekarok játszanak viking metalt.

A west coast az Egyesült Államok nyugati partvidékén született rockprodukciók gyűjtőfogalma. A hatvanas évek második felétől a fogalom a San Francisco-i sound, a heavy, a soft és a pszichidelikus rock szinonímája lett. A hetvenes évek elejétől általánosabb rockzenei gyüjtőfogalom: minden olyan produkciót felölel, amely a partvidék városaiban készül. A zenekari hangzásra több billentyűs motívum, míves hangszerelés, nagy dallamgazdagság és többszólamú vokál a jellemző.

Huszonöt évvel ezelőtt megjelent három lemez, amik örökre megváltoztatták az indie rockot. Nem ezek voltak az első nagykiadós lemezek, azokra még ekkor várni kellett, de a Double Nickels On The Dime, a Zen Arcade és a Let It Be megmutatták, hogy beérett egy színtér, az első punkhullám után együtteseket alapító kölykök már nem csak dühösek voltak, de nagyszerű dalokat is tudtak írni és ezekkel akár duplalemezeket is meg tudtak tölteni. 1984 az indie-áttörés éve volt. Ehhez képest a Minutemen három egyszerű srác zenekara volt, akik valóban egészen új hangokat hoztak be a punkba, de egy pillanatra gondoljunk bele: ha funkos-jazzes-hatvanas ihletésű produkciójukkal az adrenalin- és agressziófüggő nyolcvanas évek elejei kaliforniai hardcore-színtéren nemhogy meg tudtak élni, de komoly kultstátuszt is értek el, akkor mégse lehettek azért olyan rossz arcok. Éppen azért, mert az átlag Red Social Youth Revolitionary Brigade-féle bandáknál néhány fokkal komplexebb zenéjüket még náluk is két sebességgel gyorsabban játszották, közben pedig a zenekar egész létezése alatt hitelesen testesítette, és végül fogalmazta is meg az indierock ethoszát.

A rock örök és elpusztíthatatlan - jelentette ki bő három évtizede a bajszát rágva Schuster Lóránt, a P. Mobil frontembere. Majd állítólag csendesen hozzátette: üzletileg sem utolsó vállalkozás. Tőlünk nyugatabbra a fiatal rockkapitalisták - Brian Epstein, Andrew Oldham, Phil Spector - már a hatvanas évek elején megszimatolták ezt, az egykori néhány dolláros vállalkozásból kezeikben milliárdos üzlet kerekedett. Az akkor forradalmi érték-, norma- és ízlésváltozást hozó mozgalom a hetvenes évek eleje óta, tudjuk, a láthatatlan és ideológiailag behatárolhatatlan establishment szerves része. A nyugati civilizáció új kulturális anyanyelveként ünnepelt rockzene pedig régóta a szórakoztatóipar egyik legjövedelmezőbb üzletága. A rock öt évtizednyi történelme persze mindig szorosan összefüggött a technika fejlődésével. Fogalmazhatunk úgy is: a rock az elektronikus forradalom sikerterméke. A hangrögzítés és-reprodukálás tökéletesedése, illetve az elektronikus hangszerek és erősítők megjelenése nagymértékben hozzájárult újszerűségéhez, térhódításához, majd későbbi elüzletiesedéséhez.

1954 nem csak azért fontos az amerikai kultúrtörténetben, mert Bill Haley, majd Elvis Presley ekkor rögzítette az első rock and roll-felvételeket; mert Ernest Hemingway irodalmi Nobel-díjat kapott; vagy mert a televízió első alkalommal közvetítette Miss Amerika látványos megválasztását. Hanem azért is, mert a kaliforniai Fullertonban ekkor alkotta meg a gitárkészítő Leo Fender az első Stratocastert, a rockzene máig legnépszerűbb hangszerét, egyben a modern Amerikai egyik kulturális jelképét.

Az első elektromos gitár mégsem az ő nevéhez kötődik, hanem a ma 89 éves Les Paul amerikai gitároshoz, aki nem sokkal korábban tökéletesítette pályatársa, Charlie Christian találmányát: elektromos hangszedőt helyezett el gitárján, amely felvette a pengetett hangot, a mechanikus rezgést elektromos rezgéssé alakította át és egy erősítőhöz továbbította. Ezzel beindította azt a folyamatot, amely a kezdetekben nagyban segítette a rockzene elterjedését, később azonban túlnőtt rajta, és a hetvenes évek közepére már egyre inkább a minőség ellen dolgozott.

A rockzene legfontosabb újítása ugyanis - az újszerű ritmus mellett - éppen a hangzás, a hangerő, a dinamika. Ahogy az egész megszólal. Egy rockkoncert nemcsak esztétikai izgalmat okoz, hanem totális hangzásélményt ad. Nemcsak füllel érzékeljük a zenét: testünk minden porcikájával rezonálunk rá. Egyszerűen mellbe vág. Gyakorta olyan elementáris erővel, hogy esélyünk sincs kitérni előle. Ráadásul az egyre növekvő hangerő a közönség egészségére is egyre veszélyesebb: nem csupán a dobhártyát érik a hangfalakból kiáramló hanghullámok, hanem az orvosok szerint hatnak a rekeszizomra, a halántékra, a foggyökerekre, a gerincvelőre, de mindenekelőtt a gyomorgödör idegeire.




E totális hangzásélményben a legfontosabb szerepet a már emlegetett elektromos gitár játszotta. A hatvanas évek második felében felbukkant szólisták - Jimi Hendrix, Jeff Beck, Eric Clapton, Jimmy Page, Ritchie Blackmore - képességeinek köszönhetően pedig a rockzenét már tekintélyes zenei szakemberek is egyre inkább elismerően méltatták, teljes értékű műalkotásként kezelték. Különösen az 1970-ben, alig 27 évesen elhunyt Hendrixnek köszönhet sokat e szakma, aki nem csupán zeneileg továbbfejlesztette a gitárnak az ipar által tökéletesített technikai játéklehetőségeit, hanem egyidejűleg korának eredeti művészi kifejezőeszközévé tette a hangszert. Ahogy egyik kritikusa találóan megjegyezte, az ő átdolgozásában megszólaló amerikai himnuszban "valósággal gépfegyverek ropogtak. Hallani lehetett a gránátok és vadászrepülők zúgását, a gyerekek sírását. Hendrix szüntelenül vonító hangok, gerjesztéssel előállított hangzások, keverési és repeszhangok poklát szabadította fel."

A másik nagy technikai "áttörés" - szintén a hatvanas évek végén - a Pink Floyd nevéhez fűződik. Hatásuk azért is kiemelkedő, mert elektronikai kísérleteikkel, hangképeikkel, "hangzuhatagaikkal" valósággal kitágították a rockzenét. Az "új csodafegyverek" eredményeképpen koncertjeiken a vízesés zaja, a gépfegyverkattogás, szívzörejek, a repülők zúgása éppúgy hallható volt, mint a tenger hullámainak csobogása, a távoli harangszó vagy a kakaskukorékolás. Felhasználták a kvadrofónia lehetőségeit is, így a nézők sohasem tudhatták, legközelebb honnan zúdulnak rájuk a hangok és zörejek. Alkalmazták már a Moog szintetizátort, ezt a hatvanas évek közepén az amerikai Robert A. Moog által konstruált, elektromos hangzáskeltőkkel összekötött billentyűs hangszert, valamint az Asymuth koordinátort és a később a hard rock márkajegyévé vált Hammond orgonát is. Ezek a hangszerek milliónyi variációs lehetőséget rejtettek magukban: érthető tehát, hogy alkalmazásuk miért terjedt oly rohamosan ebben az időszakban, és miért nevezik a hetvenes éveket a rock történetében az elektromos korszaknak.

A technikai fejlődés persze nem minden esetben segítette a kreativitást, sőt többeknél kifejezetten ellene dolgozott. A gigantománia a hetvenes évek elején egyre inkább hatalmába kerítette a korszak zenészeit, sokszor még a legnagyobbakat is. A legjobb példa talán Keith Emerson esete, aki 1970-ben Greg Lake-kel és Carl Palmerrel az oldalán szinte berobbant a rockzenébe. Hangszercsodáival vonósokat, fúvósokat, kórusokat tudott egymaga megszólaltatni, komplett nagyzenekari hangzást ért el, és komolyzenei feldolgozásai (Bartók, Muszorgszkij) a "komoly zene" szakemberei között is elismerést váltottak ki. Pár évre rá azonban Emerson szinte körülbástyázta magát hangszereivel - két Hammond orgona, egy elektromos zongora, egy Moog szintetizátor, egy mellotron és egy Stenway hangversenyzongora között ugrált a színpadon -, és egyre inkább csak önmagát és közönségét sokkolta, ezzel értelemszerűen egyre kevesebb zenei izgalmat okozva.

De nemcsak a hangszerpark, hanem annak megszólaltatása is egyre nagyobb méreteket öltött. Amíg a Beatles 1961-ben Hamburgban mindössze 50 wattos erősítőkön játszott, amin a hangerőn, basszuson és magas hangokon kívül semmit sem lehetett szabályozni, addig a rockvilág egyik leghangosabb bandájának számító Led Zeppelin 1976-os amerikai turnéján már 70 ezer wattal szólt - koncertjeik beépített területen legalább 4 kilométeres körzetben voltak hallhatóak.

Az élő előadás azonban csak az egyik - bár napjainkban ismét egyre fontosabb - tartóoszlopa a zenebiznisznek, a másik erős pillére az évtizedekig szintén dinamikusan fejlődő és tipikusan huszadik századi üzletág, a lemezipar. Ráadásul a rock and roll megjelenése egybeesett az addig egyeduralkodó 78-as fordulatszámú (és rendkívül törékeny) lemezeket felváltó, azokhoz viszonyítva lényegesen tartósabb és könnyebben kezelhető, 45-ös fordulatszámú kislemezek piaci bevezetésével, és 1954 júliusától már a legtöbb cég az új hanghordozón kínálta a legfrissebb slágereket.

Az első méretes boom tehát éppen ekkor, Bill Haley, Elvis Presley és társaik felbukkanása után érte az amúgy is fellendülőben lévő lemezipart. Míg a háborút követően tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a bevétel megkétszereződjön, addig 1954 és 1959 között, azaz öt év alatt közel háromszorosára (213 millió dollárról 603 millióra) ugrott az iparág forgalma az Egyesült Államokban. Ráadásul ennek a többletnek a nagyobb része a gyors reagálású, gombamód szaporodó független kis kiadóknak volt köszönhető. És ahogy szórakozási formaként és művészeti irányzatként a rock and roll egy új generáció önkifejezési formáját jelentette, úgy kereskedelmi termékként alaposan felforgatta a zeneipar korábban kialakult szerkezetét. Egyrészt a dalírásban is aktív fiatalok fokozatosan megtörték az addig szinte egyeduralkodó slágergyártási mechanizmust, azaz, hogy a különböző ügynökségek által foglalkoztatott szerzők megírták (legyártották) a nagy kiadó által igényelt dalokat, majd azt a kiadó által kiválasztott énekessel, muzsikusokkal lemezre vették. Másrészt megváltoztatták a nagy lemezcégek hozzáállását is: ettől kezdve ők, az addig figyelembe se vett tinédzserek diktálták a divatot, illetve a feltételeket. A vezető lemeztársaságok 1956 után gyakorlatilag bármilyen dalt hajlandók voltak rögzíteni bárkivel, ha a piac ezt úgy kívánta, függetlenül az illető külső megjelenésétől, bőrszínétől vagy nemi identitásától.

Az Indie rock egy gyűjtőfogalom, ami széles körben magába foglalja a rockhoz közeli művészeket és stílusokat, amelyek megőrzik az underground kultúra értékeit. Eredetileg egy olyan tágabb értelemben vett rockzenét jelent, amellyet független lemezkiadók forgalmaztak. Ahogy a fogalmat széles körben használják, indie-rock akkor különült el igazán a klasszikus értelemben vett alternatív rocktól amikor a Nirvana befutott, megváltoztatva az alternatívot egy új fajta kőkemény hangzású rockká ami így a folyamat által sokkal kiszámíthatóbb és tesztoszteron gyártó lett. Indie rock egyfajta reakció lett a jelenségre. Időközben az indie rock (gyakran csak indie-nek nevezik) egy sokoldalú alműfaja lett az alternatív rocknak. Nevét a nagy kiadóktól kapta, de egyben utal a művészi önállóságra való törekvésre is. Az indie rock kísérletezhet új hangzásokkal, érzelmekkel és a dalszövegek tárgyának meghatározásával, ami nem a nagyközönség kifejezett ízlését követi. A profit csak másodlagos az együttesek személyes ízlésével szemben. Indie együttes klasszikus felállása: Ének, Gitár, Basszus, Dob. Az együttesek túlnyomó része gitárcentrikus.


Ráadásul a rockzene a huszadik századi elektromos tömegkommunikációs eszközök sikerszimbóluma is lehetne, hisz a terjesztés új formái - rádió, hanglemez, magnókazetta, film, televízió, videó - könyörtelenül és végérvényesen megváltoztatták a fogyasztás módját. Az előadók és a befogadók egymástól már térben és időben is elválasztódtak, sőt az esetek nagy többségében fizikailag soha nem is találkoztak. A közvetítő csatornák belépésével pedig megnőtt a manipuláció, illetve a kiárusítás, kereskedelmi termékké válás veszélye. A rockzene, mint művészet feláldozása az üzlet oltárán: Ez a veszély valójában a fiatal kapitalisták - Brian Epstein, Andrew Oldham, Phil Spector - hatvanas évek eleji megjelenésével vált valósággá: ezek a producerek ellentétben a konzervatív gondolkodású cégvezetőkkel, azonnal felismerték a lázadás profitképességét. Pénzüket eleinte lemezboltokba, hangszerüzletekbe fektették, klubokat, butikokat nyitottak, majd a zenészeket is elkezdték megkörnyékezni. A rock and roll "elzüllését" sokak ekkortól datálják. A lemezipar viszont éppen ekkor kezdett évtizedekig tartó szárnyalásba, és a kilencvenes évek végén már közel 4 milliárd hanghordozót - főként CD-t és kazettát értékesítettek világszerte, mintegy 45 milliárd dollár értékben.

A zeneipar születése

A rock 'n' roll megjelenése egybeesett az addig egyeduralkodó 78-as fordulatszámú lemezeket felváltó, 45-ös fordulatszámú bakelitek piaci bevezetésével, és 1954 júliusától már a legtöbb kiadó az új hanghordozón jelentette meg a legfrissebb slágereket. Ettől az évtől kezdve a zeneipar bevétele 5 év alatt megháromszorozódott, azaz évi 213 millió dollárról 603 millióra nőtt az Egyesült Államokban. A pénz szagát megérezve egyre több vállalkozó fektette pénzét a zenei ágazatba, és sorra jelentek meg friss felfedezettjeikkel az újabb és újabb producerek is.

A szabadúszó fiatal - sokszor még tinédzser - dalszerzők fokozatosan megtörték az addig szinte egyeduralkodó slágergyártási mechanizmust: Korábban a különböző ügynökségek által foglalkoztatott szerzők megírták a nagy kiadó által igényelt dalokat, majd azt a kiadó által kiválasztott énekessel, muzsikusokkal lemezre vették. Másrészt megváltoztatták a nagy lemezcégek hozzáállását is: ettől kezdve ők, az addig figyelembe se vett tinédzserek diktálták a divatot, illetve a feltételeket. A vezető lemeztársaságok 1956 után gyakorlatilag bármilyen dalt hajlandók voltak rögzíteni bárkivel, ha a piac ezt úgy kívánta, függetlenül az illető külső megjelenésétől, - vagy ami korábban elképzelhetetlen volt - bőrszínétől vagy nemi identitásától.

A sors különös fintora, hogy a technika által elősegített lemezipari szárnyalásnak az elmúlt években éppen a technikai fejlődés vetett véget. 1999-től kezdve - főként a CD-másolások és internetes letöltéseknek köszönhetően - a forgalom több piacvezető országban jelentős mértékben(20-25 százalékkal) visszaesett, s 2003-ban már "csak" 2,7 milliárd hanghordozó talált gazdára világszerte, közel 32 milliárd dollár értékben. Jelentősen megugrott viszont a zenei DVD-k eladása, az online-értékesítés szintén fellendülőben (a tavalyi év második felében 19 millió fizetős letöltést "mértek"), és ugyanezen időszakban a koncertipar is csaknem megduplázta a bevételeit. És lám, a lemezkiadók mindjárt léptek is: tavaly óta a szerződéseket már forradalmian új feltételekkel kötik. Ez pedig azt jelenti, hogy a kalácsból nekik is jut. Robbie Williams esetében például az EMI 25 százalékban akar részesedni a popsztár nem zenei bevételeiből, vagyis turnézással, szponzorálással, kiadásokkal és merchandise-zal kapcsolatos dollármilliókból. A példa valószínűleg ragadós lesz.

Név:
Jelszó:
 
   
      [Regisztráció]
Érdemes visszanézni, az esetleges változtatások megtekintéséhez.

Minden nemű felhasználás szigorúan tilos és komoly következményekkel jár!
Úgyhogy nem ajánlom! Legfeljebb csak az editor engedélyével !
Az oldal Firefox böngészővel készült.
Copyright © Hungary, Miskolc 2010-2011 Created by Kék Vivien (editor and other)
Köszönet: Bányai Lajos-nak