A rock egy könnyűzenei műfaj, mely a II. világháborút
követő politikai feszültségek korában tört utat magának,
egész kulturális forradalmat indítva. 1954. április 12-én
Bill Haley Rock Around The Clock című számával egyszerre
küldte múzeumba a klasszikus zenét és a korra jellemző
énekes előadókat, mint például Frank Sinatra.
A rockzene alapvetően az Amerikai Egyesült Államokban
született, ahol a behurcolt fekete rabszolgák zenéje
a blues keveredett az európai telepesek főleg country
stílusú zenéjével. Mindez ráadásul egy technikailag
és társadalmilag rohamosan változó környezetben történt.
Társadalmi háttér
A II. világháborút követő években az Amerikai Egyesült
Államok soha nem látott gazdasági fejlődésnek indult.
Olyan folyamatok kezdődtek, mint a kertvárosiasodás,
az "autó kultusza", új drága divatirányzatok indultak
hódító útjukra a tinédzserek körében, mind-mind a hirtelen
jött jólétnek köszönhetően. Ugyanakkor az országban továbbra is
megoldatlanok voltak az olyan problémák, mint a rasszizmus,
és a hidegháború súlya is rányomta bélyegét a közhangulatra.
A fiatalabb generációk a külső feszültségek növekedésével
egyre inkább eltávolodtak szüleiktől, amit a média és a
filmipar is kihasznált saját gazdasági céljai szerint.
Akkoriban rengeteg fiatal érzett Frank Zappához hasonlóan.
Az eseménytelen kertvárosi élet, az unalmas iskolák,
és a szürke, egyforma családok rányomták bélyegüket a
fiatal generációkra. Az egyetlen változást hosszú idő
után a zene jelentette: Korábban csak a country, pop,
musical volt jelen, aztán egyszercsak berobbant a lázadás,
a rock 'n' roll személyében. Botrány, lázadás, felfordulás
lettek az új életérzések.
A rock történet kezdete:
Blues gyökerek (az afrikai eredet)
A blues egyértelműen az Egyesült Államok déli ültetvényein
dolgozó rabszolgák zenéje volt, melynek változása magában
hordozza a fekete rabszolgából a korlátozott állampolgárság
eléréséig vezető társadalmi változásokat. A blues gyökerei a
földeken dolgozó az úgynevezett hollerekre vezethetők vissza,
melyek nem sokban különböztek a nyugat-afrikai rabszolgák
munkadalaitól. Később a rabszolgaság eltörlését követően ezek
szövege megmaradt, de ritmusuk mivel már nem kellett a munka
tempójához alkalmazkodnia lelassult. Ezekből a dalokból a huszadik
század 10-es éveire kialakult a mai értelemben vett klasszikus
blues zene. A feketék egy része a szórakoztatóiparban helyezkedett
el, és a blues hamar népszerűvé vált.
A blues és a rock kapcsolata
A blues és a rock 'n' roll közötti kapcsolatot a második
világháború után megjelenő rythm & blues jelentette. (Nem
összekeverendő a mai értelemben vett hip-hop/pop hatásokat
tartalmazó R&B-vel!) Ebben a stílusban megmaradt a blues zenére
jellemző szövegvilág, de ritmusa felgyorsult, dinamikája
erőteljesebb lett.
A rock és blues közötti legelső kapcsolatot egy chicagoi
muzsikus, Muddy Waters jelentette.
Sok chichagoi muzsikussal egyetemben ő is a déli deltavidékről
származott. Az ő zenéje gyakorolta a legnagyobb hatást a brit
blues-rock revival képviselőire. Egyik dalának címe lett a későbbi
Rolling Stones együttes névadója.
Country gyökerek (a telepesek zenéje)
A country a blueshoz hasonlóan munkadal gyökerekkel rendelkezik.
A különbség mindössze annyi, hogy a fekete rabszolgák helyett
az amerikai ültetvényeken dolgozó telepesek életéből merítette
témáit és dallamvilágát.
A country és a rock kapcsolata
A country egyik későbbi stílusa, az ún. rockabilly már
a rock and roll egyik korai stílusának számít.
Főleg a délvidéki munkások zenéje volt, ahol a blueshagyományok
is erősen éltek, így a két műfaj keveredéséből egy erősen
ritmusos, gitárral, nagybőgővel, dobbal előadott tánczene alakult ki.
A rocktörténet kezdete 2:
Honnan indíthatjuk a rock történetének szálait?
Sokan az 1940-es, 50-es évekre teszik,
ami részben igaz lehet, ha Carl Perkinsre, Elvisre,
Chuck Berryre gondolunk. Azonban ha megvizsgáljuk ez már
az egyik kiteljesedési időszak, mégpedig a második.
A kezdeteket sokkal korábban kell keresni.
Két oldalt kell megvizsgálni. Milyen elemeket tartalmaz
a rock and roll? Jazz, és blues ez a két műfaj alapozta
meg a rockzenét. A jazzt a blues, és természetesen nem
szabad figyelmen kívül hagyni, népzenét, és a klasszikus
zenét sem. Ha a rock történetével foglalkozunk, Afrikából
kell indulnunk. A jazz, és blues alapvetéseit ugyanis itt
találjuk meg. A rockzene az 1960-as évek elején jött létre
Amerikában, de önálló műfajjá Angliában vált. Gyökerei a
bluesig, countryig nyúlnak vissza.
Az irányzatok rendkívül szerteágazóak.
Chicagóban például, a bárokban csak néger zenészeket
lehetett látni, és a fehéreket nem is látták szívesen.
Innen indult világhódító útjára a műfaj.
A békés lázadás jegyében, ekkor születtek a fekete zene
alapját képező, vallási tartalmú, egyszerű dallamú
balladák, amelyek felszólaltak a rabszolgaelnyomás ellen.
Ez lett a blues, és a jazz alapja. E két műfaj a
huszadik század elején meghatározóvá vált.
Néhány srác, játszásiból felcsavarta az erősítő gombjait,
mire a dob és basszusgitár olyan dübörgésbe kezdett,
hogy a hangfalak szinte "szelet" csináltak. Ehhez társult
hozzá az énekesek fület tépő ordítása, és már kész is volt
a tömegeket lázba hozó, lázadó, vad stílus.
Szorosan kötődik a kor életérzéséhez, a hippi-kultúrához.
Arra gondoltam, hogy megpróbálom Neked összefoglalni,
hogy milyen út vezetett a szövet gatyától a szegecses
bőrdzsekiig. Persze ez csak az én verzióm !
Nem szándékozom tudományos fejtegetésekkel terhelni
az agyatokat, de úgy gondolom, hogy mielőtt belemennénk
a magyar rock zene kialakulásának, fejlődésének
körülményeibe, egy-két dolgot tisztázni kell.
Ez kicsiny hazánkban kissé elferdült formában ivódott
a köztudatba. Nálunk ugyanis a Pop zene egy műfaj címkéje
lett. Ezért van az, hogy időnként kissé hülyén nézünk,
amikor egy-egy (rock) zenekar pop kategóriában nyer díjakat,
mondjuk az MTV díjkiosztóján.
Magyarországon könnyűzenéről beszélünk, ami megint csak
sántít, hiszen születnek olyan fajsúlyos dalok metal
zenekaroktól is, hogy Richard Wagner is kottapapír
után kapkodna, ha hallaná.
Nálam sokkal okosabb emberek sem nagyon tudják eldönteni
ezeket a kérdéseket, úgy hogy evezzünk a lényegre.
Jazz, Rock 'n Roll, Beat, Rock, kitekintés.
A világ nyugati felén a könnyűzenét (pop) a jazzből
eredeztetik. Ezek a darabok voltak az első olyan
szerzemények, amelyek már nemcsak a kultúra felső rétegeit
fogyasztó felsőbb osztály evett, hanem az egyszerű népeknek
is tetszett. Amikor aztán a 60-as években kitört a beat
őrület, akkor már egyértelmű volt, hogy ez lesz a pórnép
muzsikája. A tengeren túl Elvis nyomta, Európát meg a
Beatles kerítette hatalmába. Az USA-ba rózsaszín (!)
cabrió Caddillac-ben nyomult a fiatalság, az öreg
kontinensen meg megnőtt a haj, előkerültek a magas
szárú bakancsok. Amerikában, a kissé "cukrozott
életforma" (amerikai álom, tökéletes társadalom stb.)
terjedt, Európában meg két teljesen ellentétes világlátás
határozta meg a fiatalok mindennapjait.
A Rolling Stones azt üvöltötte, hogy:
"NO!" míg a Beatles azt sugározta, hogy:
"YES!" Ez tükrözte az akkori életfelfogást. Míg a
Rolling Stones arról énekelt, hogy
"I can't get no Satisfaction, addig a Beatles
az "All You need is Love" érzés mellett tette le
a voksát. Mindenki megtalálta a maga muzsikáját, az
okosok meg rájöttek, hogy a könnyűzenében pénz van.
Semmi kétség sem férhetett hozzá, megjelent egy új iparág.
Még ugyan kísérleti formában, de már elindultak a "gyárak".
Elkezdődött a lemezgyártás, a sztárolás, a "melléktermék"
(poló, újság, stb) képzés. Már a zenekarok kezdték
meghatározni a technika fejlődését (hangszerek, hang és
fény berendezések). Később már (sajnos) elkezdtek
"zenekarokat" is gyártani. A nyugati demokráciákban
beköszöntött a fogyasztói társadalom. Elindult a
tökéletesen felesleges holmik gyártása, amit jó reklámmal
el is adtak. A fiatalok, meg csak kapkodták a fejüket,
hogy minden amihez a "sztár" hozzáért, azt másnap már
kapni lehetett a boltban. Persze voltak kísérletek a
tiltakozásra is. Angliában a punkok csináltak egy kis
felfordulást, az USA-ban meg a hippi-k. Mivel azonban
okos üzletemberek álltak a másik oldalon, szép lassan
belőlük is árucikk lett. Mára a nagy üvöltések
(Get no, World Peace, No Future, stb.) elhaltak, mindenki
csak egy szeletet akar a tortából. Itt tartunk jelenleg.
Hogy mi történt közben kis hazánkban? Nos, ez még
zavarosabb történet, de megpróbáljuk kibogozni.
A '60-as évek kultúrpolitikáját az Aczél György által
irányított minisztérium határozta meg. Az is meg volt
határozva, hogy mit csináljon, hallgasson, hova járjon
az a fiatal. A 3 T iránya nagyjából annyiban merült ki,
hogy megmondták (politikusok), hogy mi az ami a szocialista
társadalomnak hasznára válik és mi az ami nem. Tiltani,
Tűrni, Támogatni. Szépen beskatulyáztak mindent. Legyen
az színház, mozi, sport vagy könnyűzene. Amíg a világ
"másik" felén tombolt a Rolling Stones őrület, addig
nálunk legfeljebb Dean Reed (az NDK-ba disszidált amerikai)
polbeat felvételeit lehetett látni a TV-ben. Amikor már
volt egyáltalán TV.
Üdítő színfolt volt az Illés zenekar, meg a Metró.
Kicsit már olyan beat-es cucc volt. Amíg nem kezdtek el
népzenei elemeket vinni a muzsikába, addig nem is volt baj
velük, a nagy emberek szemében. Miután élő fellépéseket
csak az Országos Rendező Iroda (ORI) szervezhetett, így mindig
"szem előtt" tudták tartani a "szocialista erkölcs" betartását.
Ez volt az az öltönyös, nyakkendős buliba járásos időszak.
Az ORI intézett mindent, koncertet, gázsit, technikát,
személyzetet. Vizsgát kellett tennie mindenkinek, aki
zenélni akart. Így könnyen kiszűrhették, azt aki nem volt
elég lojális. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy aki
engedélyt kapott az maradéktalanul megfelelt a
követelményeknek, de ez mindenesetre egyfajta szűrő volt.
Aztán volt még olyan, hogy Sanzonbizottság. Na ez egy szép
brigád volt. Ők felügyelték a dalszövegeket. Volt olyan
zenekar, aki rutinosan elrejtett a szövegben egy-két "oda
nem illő" sort, amit kihúzott a fent említett plénum,
így azonban az igazi mondanivaló benne maradt. Mert azért
ez a testület nem feltétlenül állt akadémikusokból.
A fiatalok, meg a Radio Luxemburgból próbálták "lefülelni"
az új Stones, meg Hendrix nótákat. Túl sok koncert nem volt.
Ami volt az vagy a KISZ keretein belül működő klubokban
zajlott vagy később a Budai Ifjúsági Parkban. A Rajnák
László által irányított Ifi parkba, néha csak különböző
furmányos módszerekkel lehetett bejutni, úgy hogy jól is
érezze magát a srác. Hallottam olyat, hogy öten - hatan
vásároltak egy pár cipőt (olyat ami elfogadható volt a
felső vezetés számára) és a falon kidobálva egyenként
mentek be benne. A hajat jól lelapították, nehogy abba
kössön bele a KISZ titkár. Ilyen körülmények között
próbáltak meg a zenekarok létezni. Technika az nem nagyon
volt. Kiszuperált Pacsirta rádiókra kötötték a gitárokat,
meg ha véletlenül a közelébe kerültek egy nyugati cuccnak,
akkor azt a technikusok azonnal ízekre szedték és
megpróbálták hazai termékekből reprodukálni. A Magyar
egy leleményes nép. Nyugaton már Marshal erősítőkkel
dolgoztak a zenekarok, itthon meg ilyen fillérekből
készült "buher" cuccokkal. Szólt az jól, legfeljebb nem
volt olyan szép. Akkoriban persze ez nem is számított,
a beat és később a rock zene ÜGY lett! Akinek, amilye
volt bedobta a közösbe, csakhogy menjen a zenekar szekere.
Erre a hangra úgy rákaptak a zenekarok, hogy már sem a
felsőbb irányítás, sem a helyi kiskirályok nem tudtak
ellene mit tenni.
Magyarországra a '70-es évekre beköszöntött a rock zene !
A '70-es évekre Magyarországon a könnyűzene két fő
csapásirány felé mozdult el. Vagy a diszkóban osztottad
az észt vagy rock koncertre jártál, sok variáció nem volt.
AZOK A VIRÁGOS '70-ES ÉVEK
Átrendeződés:
Ebben az évtizedben a világ (ezen belül a zene is) jelentős
átrendeződésen ment keresztül. A 60-as évek végén történt
megmozdulások nem sok eredménnyel jártak, a srácok mind
inkább eldurvultak a hatalmakkal szemben. A '68-as párizsi
diáklázadások története ma már csak néhány oldal a
történelemkönyvekben (ha egyáltalán megemlítik). A
lázadást jelképező fesztiválok (Woodstock) átmentek
gazdasági vállalkozásokba. A fiatalok úgy gondolják,
hogy nincs más eszközük arra, hogy felhívják a világ
figyelmét arra, hogy valami elromlott. Tenni kell valamit,
mert a Föld golyó lassan a pusztulás szélére sodródik.
Bizony. Az akkori fiatalokat ilyen komoly dolgok
foglalkoztatták. Ennek az örökös (jogos) elégedetlenségnek
az egyik eredménye a rock zene is. Megalakulnak a ma már
klasszikus zenekarok. Zászlót bont a Zeppelin, a Purple.
Még durvábban ad hangot létének a Sex Pistols és a Black
Sabbath. "Ha a rádióban megszólal egy állat módon
eltorzított gitár, ami leborotválja a hallgató agyát,
akkor talán ránk is figyelnek egy kicsit." - elv alapján
használják a technika adta lehetőségeket a zenekarok.
Korszakos albumokkal jelentkezik a Queen és a Pink Floyd.
Mind-mind egy-egy üvöltés. A rock zene ezernyi külön
stílussá robban szét: Hard rock, Heavy, Black, Speed Metal.
Beindul a Punk mozgalom. Megjelennek az Underground
formációk. Ahogy durvul a világ, úgy durvul a muzsika is.
Már csak a hippik hirdetik a békét. A mozikba kerül a
Szelíd Motorosok és a Hair, megannyi remek zenével.
A végtelen szabadság érzésével és egyben hiú ábrándjával.
Az 1968-as Csehszlovák balhé után furcsa
módon Európa "szocialista" fele az egyetlen nyugodt térség.
Nincsenek tüntetések, mindenkinek van munkája
(kötelező dolgozni), nincsenek akkora társadalmi
különbségek, mint nyugaton. Ugyan nincs kóla, meg komoly
autók, meg milliós villák (illetve csak elvétve), de még
farmert is nehéz beszerezni. A "Szocialista blokkon"
belül mindent meg lehet szerezni. A csehektől tornacsukát
meg hangszereket, a jugóktól farmert meg hanglemezeket,
a lengyelektől ingeket meg ágyneműt, a Szovjetunióból
színes TV-t. Csak kell vinni némi téliszalámit, és már
mehet is a biznisz. Magyarországon is enyhül a légkör, már
túl vagyunk a mindent meghatározó T.T.T., irányvonalán.
A kultúrpolitika már nem bírja erővel, hogy állandóan
"odacsapjon", ha arra nem érdemes zenekarok (előadók)
ütik fel fejüket. Ha valakit letiltanak, szinte ugyanabban
a pillanatban más jön elő hasonló muzsikával, mondanivalóval.
Úgy döntenek, hogy engedik a dolgok "szabad" áramlását.
Azért mindenhova elhelyezik a saját "megbízható" embereiket,
hogy a felügyelet megoldott legyen. Persze ezek a
"megbízható emberek" is fiatalok és ha magukba néznek ők
is tudják, hogy a könnyűzene az jó. Szervezők, kiadók,
KISZ klubvezetők gyakran viselik a felelősséget egy-egy
"keményebb" zenekar miatt. Már nem a szocializmus eszméje
iránt elhivatottak, hanem inkább a zenekarok iránt.
Mindezek a történések tették lehetővé, hogy Magyarországon
a könnyűzene a '70-es években végső fordulatot vegyen.
Sanzon, diszkó, rock:
Hogyan is nézett ki a '70-es években a Magyar könnyűzenei
élet? Nos, tulajdonképpen három csapásirány határozta meg.
Először is a konzervatív (idősödő) rétegnek volt ez a
"kánaán" időszaka, hiszen a TV és a rádió is elsősorban a
fülbemászó sanzonokat nyomta. Az olyan bájos előadókat,
mint Zalatnay Cini, Poór Péter, meg Aradszky László,
szigorúan szimfonikus kísérettel. Semmi torzított gitár,
meg "Ye, ye" zene. Aztán megalakult a Beatrice is. Szó nem volt
még csirkedarálásról (később sem), meg Jerico-ról. Csuka
Mónika és a tesója Csuka Mary alapította, az első női beat
zenekar volt. Egy rövid ideig Szűcs Judit is billentyűzött
a bandában. Az igazi sikert akkor érték el, amikor egy
óvatlan pillanatban bevették a Nagy Ferót. A "Gyere kislány,
gyere" című opusz igazi diszkó sláger lett. Később aztán
a Feró kiszórta a csajokat és bekeményített. A harmadik
irány lett a rock zene. A beat fejek is váltani akartak.
Az Omegát otthagyta a Presser meg a Laux, a Metróból eljött
a Freinreisz Karcsi a Hungáriából meg átnyergelt a Barta
Tamás és megalakult az első magyar "szupergroup", az LGT.
Evvel elindult a progresszív rock. A több tételes Ezüst
nyár vagy a Tengelykezű félember már ennek a stílusnak a
letéteményesei voltak. '73-ban jött a P. Mobil, akik sokáig
(nagyon sokáig) lemezt nem adhattak ki, de végül is '81-ben
megjelent a Mobilizmo. A zenekar állandó problémája volt,
hogy hihetetlen mennyiségű ember volt kíváncsi rájuk,
állandó teltházas koncertek mentek, de a lemezgyár nem adta
ki a lemezüket. Sok minden fűződik a Mobilhoz. Az első
csápolás és az, azóta rock bulikon már klasszikussá vált
kórus: "A Hajsza, a Gálya, a Főnix éjszakája!" Sem a
lemezgyár "urai", sem a Sanzonbizottság, sem a média nem
kényeztette el őket. A közönség viszont igen. A
legfanatikusabb rockerek jártak mobil bulikra. Hosszú
hajjal (mit sem törődve a rendőrök ütéseivel),
koszos farmerben, részegen. P. Mobil bulira járni
"életérzés" volt. Ebből az időből származik az a történet,
amikor is Mobil rajongó fiatalok egy balatoni camping-ben
gitározgattak a sátor előtt, amikor is oda lépett egy
rendőr: Hosszú haj? Hülye zene? Zippzáros paplan
(hálózsák)? A Matek meg nem megy? Annak ellenére, hogy nem
jelenhetett meg a lemezük ez a zenekar volt, amelyik
kitaposta az utat a többiek számára. Mintha kinyitottak
volna egy csapot, jött a Piramis, az Edda (Miskolcról,
ami nem volt egyszerű), indult a Hobo Blues Band.
Megalakult a Dinamit, elkezdett koncertezni az átformált
Beatrice. Nem volt megállás. Az országot irányítók, csak
úgy kapkodták a fejüket, nem volt mit tenni a '70-es
években végérvényesen megérkezett Magyarországra a rock
zene.
Nem minden bandának volt ilyen göröngyös útja, mint
a Mobilnak, de mindenesetre ezeknek a muzsikusoknak,
zenekaroknak köszönhetjük, hogy ma is virágzik a rock élet
kicsiny hazánkban.
A '80-as évek elejének új divat őrülete nehéz feladat elé
állította a rock zenekarokat. A mindent elsöprő újfajta
diszkó stílus egyértelművé tette a könnyűzenében már inkább
az üzlet dominál.
"Meghalt a lepke, a részeges lány, a gyíkok fia, a gitár
király." - Hobo
A '70-es évek végére már megszülettek a legendák.
A legnagyobbak már nem éltek. Elment Hendrix, Joplin,
Brian Jones, Morrison, John Bonham, Keith Moon,
Sid Vicious, és még folytathatnánk.
Az új évtized úgy köszönt be, hogy egy elmebeteg
lelövi John Lennont. Súlyos veszteségek ezek a rock zene
számára. Mind, mind külön zseni. A keményebb muzsika
játszói még ezt a mélyütést is túlélik, azonban az
igazi megpróbáltatás csak ezután következik. A számítógép
elképesztő fejlődésével a zene is változik. Megjelennek a
computerizált bandák. Iszonyú lemez hegyek jelennek
meg. Kezdenek eltűnni a valódi hangszerek. Olcsóbb
(csak egyszer kell megvenni, ráadásul nem kell új húr,
meg dobverő), gyorsabb, "tisztább" hangokat lehet
előállítani. Véleményem szerint a legdurvább a
"villany dob" megjelenése volt. Az akusztikus
hangszerek hangjához nyomokban sem hasonlító hangokat
csalogatnak elő belőlük. Elindul egy új hullám, amit ravasz
módon Új Hullámnak neveznek el.
Az hogy Jackson Beat it című nótájában az eszelősen
pörgős gitár szólót Eddie Van Halen játsza, az csak
hab a tortán. Angliában tombol a leginkább a
New Wawe. Elindul a Depeche Mode, talán ez az
egyetlen olyan banda amelyik nem is titkolja, hogy
teljesen új hangot akarnak megszólaltatni. Sikerül is
nekik, mert elég intelligensek ahhoz, hogy ízlésesen
használják a számítógépet. A legtöbb banda (előadó) mégis
tiszavirág életű. A Kajagoogoo, a Thomson Twins,
Nick Kershaw, Kim Wilde, stb. A legmegdöbbentőbb mégis
a német új hullám előretörése. Az addig "zenei fehér
foltnak" számító NSZK is elkezdi "kitermelni" a saját
művészeit. Az ál-punk Nena, a szintipop megtestesítője
az Alphaville, teljesen minimalista Trio és talán az
egyetlen gyöngyszem a Kraftwerk.
Természetesen a TV sem maradhat ki. Elindulnak a
"sztoriklip" gyártások. Egy-egy nótához külön
történeteket jelentetnek meg videón. A média hatására
ezek az "egyszer használatos" előadók hihetetlen
népszerűséget érnek el.
A lemezeiket úgy veszik, mint a cukrot. Minden listát,
lemezeladási rekordot uralnak. Fel van adva a lecke a
rock zenekaroknak vagy hajlanak, vagy törnek. A hajlékony
kategóriába tartozik például a kor követelményeihez
maximálisan alkalmazkodó Europe. Használják a szintit
és úgy néznek ki, mint akik most léptek ki egy
divatszalonból.
Bűbájos gyerek arc, bongyor séró, simulékony hangvétel
és minden nóta a szerelemről szól. Üvölt róluk,
hogy számukra a rock zene már nem ügy, hanem megélhetési
forrás. Sztárok akartak lenni nem pedig legendák
(ellentétben Freddie Mercury-val). A másik oldal viszont
nem enged az elveiből. Az AC/DC ugyanúgy nyomja mint
előtte, már az Iron Maiden is egyre jobb albumokat ad ki.
Az elvhűség ára, hogy lényegesen kevesebb lemezt adnak el
mint a "sztár zenekarok". Kicsit hátrébb húzódnak, kicsit
kevesebbet koncerteznek, kicsit többet dolgoznak egy-egy
új anyagon, de élnek és ez a lényeg. A csíkos gatya, meg
a fehér magas szárú tornacsuka náluk is dívik, de a zene
egy kicsit sem puhul el.
Ez a helyzet a világ nyugati felén a '80-as években,
egészen addig míg jön egy Gorbacsov nevű szovjet vezér aki
egy kúrva nagy lukat üt a berlini falon.
A Magyar Új Hullám:
Természetesen Magyarországra is megérkezett az új őrület.
Ugyan kis fázis késéssel és egy kicsit sajátos formában,
de itt volt. '80-ban nálunk még mindig csak egy TV csatorna
van és két rádió (Kossuth, Petőfi), de már kicsit többet
lehet utazni (nyugatra), már nem kell hónapokat várni
egy megrendelt lemezre. Az egyre inkább puhuló diktatúra
jelei már mutatkoznak. Megnyílnak az első hangszerboltok
egy játékbolt hálózat keretein belül (Triál). Persze
húrokból még nem lehet kapni márkásabbat, inkább csak
a csehszlovák márkákat, de már van elektromos
(lapgitárnak hívták akkor) gitár. Ilyen Gibson
koppintások (Muzima). Az igazi áttörés az évtized közepe
táján érhető tetten. Nyílnak a helyek. Egyre több koncertre
lehet menni.
Elkezdődnek a bulik a SOTE-n, a KEK-en és megnyílik
az első rock klub a Rock Cafe a Dohány utcában.
Ezekben a club-okban voltak koncertek is. Színes a TV!
Elindul Juhász Előd korszakos műsora a Zenebutik.
A Petőfi Rádióban B. Tóth László nyomja a Poptarisznyában.
Ezekből a műsorokból már lehet tájékozódni, hogy merre
folyik a világ zenei élete, amelyek viszonylag naprakészek.
A szerencsések már el tudnak jutni a Queen bécsi
koncertjére (1982). Azért még megy a szelektálás.
A szép arcú, "fésült" zenekarokról nap, mint nap hallani,
a csúnyákról kevésbé. A Europe, meg a Kajagoogoo inkább
szerepel, mint a Motörhead. Már jönnek a zenekarok 1984-ben
a Depeche Mode és a Motörhead. Később az Iron Maiden és
'86-ban a Queen. Óriási esemény volt. Sokan a Csernobili
katasztrófával magyarázzák, én inkább a zenekar remek üzleti
érzékével. Egy teljesen szűz területet hódítottak meg.
A technikai fejlődés még nem annyira update. A korabeli
újságok (nem egy) playback-kel vádolják a Queent,
mondván Freddie Mercury mikrofonjában nem is volt kábel.
A rádió technika még nem volt ismert kicsiny hazánkban.
És jönnek a zenekarok. A Satöbbi, a Zizi Labor
(a mai napig nem értem, hogy kerültek a Queen elé), a
KFT és az új hullám magyar sztárzenekara az Első Emelet.
Színes ruhák, márvány koptatott "répa" farmer, fülbemászó
dallamok, gondolat nélküli dalok. Akkoriban három féle
csoport létezett a diszkóba járó és divatkövető
"popperek", meg az elveikhez görcsösen ragaszkodó szűk
farmeros, alföldi papucsos rockerek. Valamint, terjed
az Underground mozgalom is. A "hátrafésült agyú" értelmiség
URH, VHK, meg Európa Kiadó bulikra jár az egyetemi klubokba.
A társadalom kritikáját is ők fogalmazzák meg a
legfrappánsabban. A "rock 'n roll az nem egy tánc!",
vagy a "Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy!"
A rockerek csak a saját világukat védik:
"A rock örök és elpusztíthatatlan!" - üvölti Schuster Lóri
"Amíg a Föld kerek mindig lesznek rockerek!" - Pokolgép.
Elindulnak a különböző könnyűzenei tehetségkutató
versenyek.
Ezeken sem az underground, sem a rock zenekaroknak nem
sok esélyük van. A TV még nem viseli el az "artikulálatlan"
üvöltést, meg a diszharmonikus akkord futamokat sem.
A furcsaság, hogy amíg a világban a rock zenekarok
kissé hátrább tolják a front vonalat, hazánkban
megindul ennek a műfajnak a megerősödése.
Egyre-másra alakulnak a zenekarok. Jönnek a nyugati bandák,
míg a Volán pályán félházas az abszolút toppon lévő Depeche
Mode, addig 80 ezren jönnek össze a Queenre a Népstadionban,
telt házas a Motörhead.
Megjelennek az első
menedzserek (Hegedűs László) és ezáltal nálunk is beindul
a zene üzletté alakulása. Magyarországot is utoléri a
fogyasztói társadalom kialakulása. Az évtized végére
eltűnik a vasfüggöny réme és elindulnak azok a változások
amiknek a hatásai még a mai napig sem értek véget.
Ha végig nézzük, hogy ma kik vannak talpon azok közül
akik ebben az évtizedben kezdték, akkor egyértelművé válik,
hogy csak és kizárólag a rock zenekarok maradtak.
Nemhiába.
A '80 évek végén az egész Kelet-Európai régiót érintő
politikai változások jelentősen megváltoztatták
Magyarország zenei térképét is.
Végre beleláthattunk a nyugati világ szokásaiba, végre
mindenhez hozzá lehetett jutni ami szükséges volt ahhoz,
hogy a zenekarok fel tudják venni a versenyt a külföldi
bandákkal. Sajnos a jó dolgokkal azonban megérkeztek a
zenei "hulladékok" is.
Amikor a 90-es évekbe besétált a világ, akkor már érezhető
volt, hogy óriási változások következnek. Már rég nincsenek
diákmozgalmak, már senkit sem érdekelnek a háborúk
(kivéve az érintett országokat és a fegyverkereskedőket),
nincsenek nagy formátumú politikusok. Mindenkit
bekebelezett a pénz irányította társadalom, már semmi nem
számít. (Nekem a mai napig hiányzik John Lennon, aki
egy-egy mondatával, dalával mindig lökött egyet azokon,
akik kezdtek már semmiben sem hinni.) Hol is tartunk?
Lecsengett a New Wave őrület, vagy inkább átalakult.
Az addig nagyjából ezer zenei stílus további millióra
robbant szét. Most már nap, mint nap jelentkeztek új és új
stílusok, zenekarok. A média mindenre ugrott, nem tudták
ugyanis, hogy miből lesz újabb nagy durranás. A menedzserek,
kiadók ontották a "sztárokat", a jó nép meg be is nyelte,
de tövig. Gyakorlatilag mindenki hangszert ragadott
(sajna az is akinek köze sem volt hozzá), aki csak tehette.
A Dél Amerikából érkező drogok elárasztották az öreg
kontinenst Európát.
A hippik időnként elnyomtak egy füves cigit, vagy benyeltek
egy kis LSD-t, de nem volt ennyire durva. A szintetikus
szerekhez szintetikus muzsika dukál. Az évtized végére már
olyan stádiumba jutott ez a dolog, hogy bizonyos szerek,
csak egy (maximum két) komponensben tértek el egy kerti
műanyag széktől. Ilyeneket vettek magukhoz a Mayday-ra
járó fiatalok, ehhez még jött a "zene" és az irgalmatlan
hangerő.
És mit csináltak a rock zenekarok e közben?
Nos, ismét
zseniálisat húztak. Amikor már teljesen elegük volt,
a mindenféle félkész (vagy még félig sem kész) produkciókból,
merész lépésre határozták el magukat. Úgy döntöttek, hogy az
igazi muzsikához nem kell feltétlenül óriási felszerelés,
meg hangerő, meg mindenféle technikai kütyü. Egyszerűen
"lekapcsolták az áramot". Megalkották az Unplugged (erősítő
nélkül játszott koncert) stílust.
Felhívás keringőre! Na ezt csináljátok utánunk, ha tudjátok.
Rajtuk kívül senki nem tudta (tudja). Elég egy doboz gitár,
meg dob (akusztikus), meg nagybőgő.
Az áttörést az öregek
csinálták.
A Led Zeppelin Unleded albuma megadta az irányt
és szerencsére számos követőre akadt (Nirvana, Aerosmith,
U2, Kiss, stb). Ismét bebizonyosodott, hogy a rock zenét
NEM LEHET LEÍRNI!. Mindent és mindenkit túl él! Ez nem volt
másképpen Magyarországon sem, csak kicsit korcs formában.
"Én az időt nem sajnálom, csak élni szeretnék" - Prognózis
Azt hiszem ebben a '80-as években íródott sorban benne van
minden, amit a '90-es évek elején (is) gondoltunk itthon. A
kissé váratlan politikai fordulat (aki azt mondja, hogy
lehetett tudni, az hazudik) következtében kinyíltak a világ
kapui Magyarország előtt. Persze a nyugat nem látott bennünk
mást, mint potenciális fogyasztókat. Megjelentek a parabola
antennák, a bulvár sajtó és elindultak a kereskedelmi tévék.
Csak úgy ömlött ránk a szemét. A világ nyugati felén
észrevehető a változás folyamata. A zene is mindig úgy
változott, ahogy a világ. Nálunk viszont az történt, hogy
készen kaptunk mindent. Egyszeriben ránk zuhant minden.
Hamburger, kóla, márkás ruhák, autók. Míg a "kapitalista"
társadalmakban megtanulták az emberek a demokrácia
játékszabályait, addig itthon "amit nem tilos, a szabad"
elv érvényesült (még ma is). A világ néhány évtized alatt,
több évszázadnyi tudást halmozott fel, nekünk pedig nem
maradt időnk megtanulnunk, hogyan használjuk ezeket magunk
és kicsiny országunk számára. Így volt ez a muzsikában is.
Már senki nem mondta meg, hogy mit szabad és mit nem,
mi a jó és mi a hulladék. Kicsit úgy éreztük magunkat,
mint az ovisok, akiknek az óvó néni a zebra előtt engedi el
a kezüket. A szabad választás hatalmával nem nagyon tudtunk
mit kezdeni. Nem úsztuk meg a zenei irányzatok beömlését sem.
Ez talán nem is annyira baj, amennyiben képesek vagyunk
kiválogatni a gyöngyszemeket. Nálunk minden egy kicsit
tovább tartott, egy kicsit lassabban változott. Míg a
Kajagoogoo két lemez után eltűnt a süllyesztőben, itthon
az Első Emelet vagy öt albumot csinált.
Az aranylemez a '70-es években 100 ezer eladott
példány után járt, ma meg 15 ezer. Egy kisebb pesti kerület.
Vérlázító produkciókat láthatunk, mindenhol. A Mayday itthon
is teret hódított, aztán lassan eltűnt. Ami viszont a
miénk (és csak mienk), az a Sziget Fesztivál. A '93-ban indult
sorozat, még egy csöppet sem volt profi, még egy kicsit sem volt
fennakadásoktól mentes, de a célt elérte. A mára Európa
legnagyobb zenei fesztiválja, avval a gondolattal indult,
hogy össze kell hozni azokat a srácokat, akik ugyanúgy nem
találják a helyüket az új világban, mint maguk a szervezők.
A "Kell egy hét együttlét" szlogen egy telitalálat. Csak
értékelhető, élő produkcióval lehetett bekerülni.
És kik voltak azok, akik képesek voltak élőben muzsikálni?
A rock zenekarok és az underground bandák. Hát erről
szóltak az első Sziget Fesztiválok. Ilyen módon próbálták
visszaadni a muzsikálás tekintélyét. Volt miért hajtani,
volt egy hely, ahol a zenekarok és a közönség ismét egymásra
talált. Megnyíltak országszerte a rock kocsmák, zenekarokkal,
jobbnál jobb sörökkel. Az új rock stílusoknak (hard core, nu
metal, grounge, stb.) megfelelően alakultak az új zenekarok.
A felszerelés, már nem volt probléma többé. A lemezszerződés
már nem hozta lázba a bandákat, ha akartak kibéreltek egy stúdiót
és csináltak maguknak albumot, amit a bulikon el is adtak.
A média persze még mindig nem tekintette "képernyőképesnek"
őket, de a srácok már tudták, hogy nem kell feltétlenül a
TV-ben látni a kedvenceket. Elmentek egy koncertre és
bármikor találkozhattak velük. Végre félelem nélkül
lehetett Rice bulikra menni. Végre megjelenhetett
lemezen az Edda Vörös tigrise (annak idején be volt tiltva
a nóta), a Mobil megtöltötte a Fradi pályát (Schuszter
Lóri még politikai szerepet is vállalt) és jöttek a
fiatalok. Eltűntek a klasszikus értelemben vett amatőr
zenekarok. Már senki nem állt (rock zenekarokról van szó)
félkész produkcióval a színpadra. Már csak a nyelvből
lehetett rájönni, hogy magyar zenekart hallunk. Elindultak
a rock zenei képző táborok, megnyitottak a "könnyűzenei"
iskolák. Póka Egon vezérletével elindult Kőbányán
(hol máshol) a "rock főiskola". Onnan nem jön ki gyenge
tudású muzsikus, abban biztosak lehettek. Jöttek a külföldi
bandák, újabb és újabb híveket toborozni és megpezsdíteni
a hazai rock zenei életet.
Mire az ezredfordulóhoz értünk, zeneileg Magyarország
utolérte a "fejlettebb" nyugatot. Nyugodtan mondhatom,
hogy semmivel sem rosszabbak a magyar muzsikusok, mint a
külföldiek és a lemezek ugyanolyan jól szólnak már, mint a
külhoniak.
Magyarországon az első, társadalmi méretekben is érzékelhető
robbanás a beat-mozgalom volt, amely egyre több embert mozgatott
meg. A rock második generációja, azaz a `farmerosok nemzedéke`
1970-71-től bukkant fel nagyobb tömegben a koncerteken új sztárokat,
új zenekarokat juttatva a csúcsra. A harmadik nemzedék a hetvenes
évek második felében szerveződött sajátos arculattal rendelkező táborrá.
Az 1980-as évek elején megélénkült a rockélet undergroundja,
hiszen a hard rock egyre gyakrabban hangoztatott kifáradásával,
válságával egyidőben új zenekarok jelentek meg, amelyek saját magukat
tudatosan a punk vagy az új hullámos jelzővel különböztették meg
a hazai rock képviselőitől.
A lemezborítók tervezése, kivitelezése külön művészeti
ágazattá vált az évtizedek során. Különös értéket képviselnek
azok a darabok, amelyeket a kiadást követően betiltottak, de
néhány ezer a boltokba került. A lemezek beszerzése, birtoklása
sok esetben a zenei identitás fontos kifejezőjévé vált.
A rocktörténetnek a mindenki által ismert nyertesei mellett
megvannak a maga vesztesei is. A legismertebb példa erre a
Beatles eredeti dobosa, Pete Best, de nem ő az egyedüli.
Összeállításunkban az öt legfontosabb példát kerestük meg a
rockzene epizódszereplővé silányult nagy áldozatait, akiknek
valamilyen oknál fogva nem sikerülhetett az, ami a később nagy
karriert befutó társaknak igen, és akik közül egyébként nem
mindegyik tekinti magát vesztesnek. És ha azt vesszük, hogy hányan
mondhatják el magukról, hogy olyan nagyságokkal zenéltek együtt,
mint John Lennon, Sting vagy Kurt Cobain, akkor valahol még igazuk
is van. Most hétvégén két koncertet is ad Párizsban az újjáalakult
Police, azaz Sting, Andy Summers és Stewart Copeland triója.
A közönség soraiban ott lesz majd egy Henry Padovani nevű
középkorú úr is, akiről valószínűleg még a körülötte állók
sem tudják majd, hogy egykoron ő is az együttes tagja volt,
ám nem sokkal azelőtt, hogy a Police sikersorozata megkezdődött
volna, elhagyta a zenekart. A francia gitáros ugyan egyáltalán nem
tartja magát vesztesnek, és bevallása szerint nem sajnálja
a történteket, mégis, Padovanit úgy tartja nyilván a
szaksajtó, mint a rocktörténelem egyik legnagyobb
vesztesét, és a neve még különböző műveltségi kvízműsorokban
is elő szokott kerülni kérdésként. Az idén 55 éves, korzikai
születésű zenész az Aix en Provence-i egyetemre járt, amikor
1976 őszén ott koncertezett a punk egyik előfutrának is tekintett
amerikai rockzenekar, a Flamin' Groovies, amely inkább
Európában alakított ki magának rajongótábort. Az akkor
már zenészi ambíciókat dédelgető Padovani megismerkedett
a zenekar tagjaival, akik meggyőzték, hogy menjen utánuk
Londonba, ahol amúgy is nagy dolgok történtek azokban az
időkben. Padovani végül 1976 decemberében kelt útra, autójába
bepakolt egy gitárt és egy erősítőt, és pillanatok alatt
felszippantotta a forrongó londoni punkszíntér. Egy közös
barátjuk mutatja be a dobos Stewart Copelandnek, aki épp
akkor oszlatta fel előző zenekarát, és miután megismerkednek
egy korábban a jazz műfajban próbálkozó basszusgitárossal
(ő volt ugye Sting), megalakították triójukat, a Police-t.
Az együttes szekere kezdetben igen nehezen akar megindulni,
a Police csak egy a sok angol punkzenekar közül, és a Copeland
szerzeményeiből lett kislemez sem lett sikeres. 1977 nyarán
találkoznak a veterán gitárossal, Andy Summersszel, akivel
négytagúra egészül ki a zenekar felállása, de hamar kiderül,
hogy a két gitáros közül Summers annyival technikásabb, hogy
Padovaninak egyre kevesebb funkciója marad a zenekarban.
Mindennapossá válnak a feszültségek, és végül augusztusban
egy félbeszakadt stúdiófelvétel után a franciának nincs más
választása, mint hogy otthagyja a Police-t.
Innentől már két szálon fut tovább a történet, és ezek
közül a Police-ét ismerjük jobban: a trió még néhány hónapig
sikertelenül próbálkozik, de aztán a Roxanne című
Sting-szerzemény meghozza számukra az áttörést, és az együttes
a korszak legsikeresebb előadói közé kerül, méghozzá nemcsak brit
viszonylatban, hanem világszerte.
Ezzel egyidőben Padovani egy kevésbé ismert
punkzenekarban próbálkozik (Wayne County and the
Electric Chairs), majd megalakítja saját zenekarát,
a Flying Padovanist. Végül aztán a zeneiparban köt ki:
a nyolcvanas évek sikeres amerikai független kiadója,
az I.R.S. Records alelnöke lesz, majd menedzserként
tevékenykedik (többek között az olasz sztárénekes,
Zucchero oldalán), és már csak hobbiból zenélget, tavalyi
szólóalbumán pedig nem más szerepel, mint a két régi ismerős
(sőt, talán a barát szó sem túlzás), Copeland és Sting, no
meg Glen Matlock, akiről lesz még szó ebben a cikkben.
A zenésszel a Police újjáalakulása, és párizsi fellépése
ürügyén készített interjút az AFP francia hírügynökség,
melynek Padovani kijelentette, hogy semmit nem bán a múltban
történtekből: "Minden nap hálát adok az égnek! Miért lennék
frusztrált? Mert nem vagyok benne a rocklexikonokban? Ki a fenét
érdekel?" - kérdezett vissza. Majd azért bevallotta, hogy könnybe
lábadó szemmel fogja nézni a Police-t, de csak a nosztalgia miatt:
"A Police része az életemnek, és én is része vagyok a többiekének."
Magyar sorstársak:
A magyar rocktörténet rengeteg tagcserét és
kevés igazi sikersztorit ismer, de azért kiemelhető
köztük egy-kettő. Tanulságos történet például az Illésé,
mely korai felállásában is a korszak népszerű
zenekarai közé tartozott, de 1964-ben kettészakadt: Illés
Lajos és testvére, Károly, valamint Körmendy István dobos
tarthatta meg a nevet, de a kincset érő felszerelés a többieké
lett, akik Strings néven zenéltek tovább. Aztán Illésék bevették
a Szörényi fivéreket és Bródy Jánost - a Stringsre pedig már
senki sem emlékszik, hiába az anyagi előny. Szebb történet a
Kispál és a Borzé, mely négytagú zenekarként indult 1989-ben,
hiszen Lovasi András eleinte még gitározott, a basszusgitáros viszont
Ózdi Rezső volt. Ő azonban két év elteltével kilépett a zenekarból
(állítólag egy koncert után kiszállt a közös autóból, szimbolikussá
téve a távozást), és helyére a többiek nem vettek be senkit. Trióként
a Kispál az elmúlt két évtized egyik legsikeresebb magyar zenekara lett,
de Lovasi Kiscsillag nevű side-projectjében aztán felbukkant Ózdi Rezső
is, kerekké varázsolva a történetet.
Stílus történet
A rhythm and blues-t onnan tudjuk megkülönböztetni a
klasszikus Rock and Roll számoktól, hogy általában
fekete előadók éneklik, több benne a blues és a jazz elem,
valamint a fúvósok is nagyobb szerepet kapnak.
A műfaj egyik leghíresebb sztárja Fats Domino, aki Ain't It
A Shame című dalával uralta a slágerlistákat.
A punk rock története Magyarországon:
A punk mozgalom hazai megjelenése 1978-ra tehető.
Az első zenekarokat főként középiskolás fiatalok
alakították meg a nyugati előadók, például az angol
Sex Pistols hatására. A CPg, az ETA, a Kretens, a
Tizedes meg a többiek, a QSS és egyéb, dalszövegeikben
a szocialista diktatúrát bíráló előadók tevékenységét
a pártállam nem nézte jó szemmel. Lemezkiadásra nem volt
lehetőségük, házi körülmények között vagy koncertjeiken
felvett zenéjük többnyire magnókazettákon terjedt kézről-kézre.
1983-ban a rendszert nyíltan becsmérlő CPg-t, amelyet
a sajtóban igyekeztek az ekkoriban megjelenő
rasszista skinhead mozgalommal is összefüggésbe hozni,
közösség elleni izgatás vádjával bíróság elé
állították és tagjait - a fiatalkorú basszusgitáros
kivételével-, letöltendő börtönbüntetésre ítélték,
hogy ezzel példát statuáljanak mindenki számára.
Kevésbé ismeretes, hogy 1984-ben egy Közellenség
nevű együttes is hasonló sorsa jutott, rögtön a második
(félbeszakított) koncertje után. 1985 táján
a rendszer már kevésbé volt szigorú, a Kretens még egy
külföldi turnéra is lehetőséget kapott, melynek
sikere bizonyíték arra, hogy tehetség terén a hazai punk
zenészek sem feltétlenül maradtak el külföldi
társaiktól.
A punk rock első hullámának az 1990-es rendszerváltás
vetett véget. Az időközben felnőtté vált első
generációs punkok ezután többnyire felhagytak a zenéléssel,
bár némelyik együttes nagyjából egy évtized
múltán ismét összeállt egy-egy nosztalgia koncert erejéig.
A kilencvenes években bekövetkezett a mozgalom
ideológiai átalakulása, mivel új ellenfélre talált a
globalizmus és a fogyasztói társadalom képében.
És most haladjunk tovább a rock zene történetében !
Nézzük először az underground szó jelentését:
Rejtőzködő, öntörvényű, tiltott, misztikus szemben
a felszínen történő dolgokkal => földalatti.
Hazánkban a 60-as, 70-es évek fordulóján a zenepiacon
az Illés, Omega, Metró söpörte be a tömegek elismerését.
A Tűzkerék, Kex, Syrius triumvirátusnak már lényegesen
nehezebb volt a helyzete. Persze, lehet igazságtalannak is
nevezni a dolgok alakulását. Az első csoport csinálta a
nagy slágereket, mert képes volt rá, és
csinálhatta.
A második csoport volt az underground, ami nagyon
inspiratív helyzet lehet, akár választás következménye,
akár külső kényszeré, de rendkívül nyomasztó, ha az ember
följönne, ám visszataszigálják. A Kex (és mindenekelőtt énekese,
Baksa-Soós János) fellépéseinek teljes kiszámíthatalansága
ugyanazt a szabadságvágyat, az önkifejezésnek ugyanazt a
szabadságfokát artikulálta intellektuális iróniával, mint amit a
maga kültelki, vadulós módján a Tűzkerék (és gitárosa, Radics Béla),
illetve a Syrius improvizatív dzsessz-rockja. Ők nem nagyon merték
megkérdőjelezni a rendszer helyénvalóságát, akkor még nem érett meg
erre az idő.
A 80-as évek elején-közepén azonban már más
szelek fújtak. Az underground aranyéveinek lehet
nevezni ezt az időszakot. Jelentős mennyiségű zenekar
reprezentálja az akkori underground zenét (Balaton, Trabant,
Bizottság, Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Neurotic, URH,
Vágtázó Halottkémek). Ezek a zenekarok szövegeikben nem az
"élet szép" hangulatot domborítják ki, hanem hangot adnak
olyan személyes véleményeknek, melyek nem jó fényben tűntetik
fel a korszakot és az országot. A 80-as évek hangulatát híven
tükröző punk/new wave inspirálta zenekarok lemezszerződéshez
csak elvétve jutottak, így alakulhatott ki az a furcsa szubkultúra,
hogy a koncerteken a közönség soraiban, kezdetleges eszközökkel
rögzített kazetták ronggyá másolt kópiái keringtek a köztudatban.
Igazi szamizdatok voltak ezek, melyek híven tükrözték a korszak
"a falnak is füle van" szellemét.
A 90-es évek elején a "rendszerváltással" mindez
természetesen megváltozott, betódult a "szabadság",
szabadosság és a sok szenny is és már nem volt divatos
a föld alól kikiabálni a nagy igazságot. Mindezt meg
lehet tenni a felszínen is, persze ennek a szabadságnak
ára is van: sok esetben az egyszerűség és
"közérthetőség" oltárán elenyészik a művészet maga.
A metal mainstream sikereinek korszaka az 1990-es
évek elején ért véget a Nirvana és más grunge zenekarok
felbukkanásával, jelezve az alternatív rock áttörését.
A grunge zenekarokra hatással volt a heavy metal hangzás,
de elvetették a népszerűbb metal csapatok kicsapongásait.
A glam metal elveszítette támogatását, és nem csak a grunge
sikerének köszönhetően, de a Metallica fémjelezte agresszívebb
hangzás és a Pantera-féle post-thrash groove metal népszerűségének
növekedése miatt is. Kevés új, egyértelműen metalt játszó zenekar
aratott kereskedelmi sikert az évtized első felében - a Pantera Far
Beyond Driven albuma 1994-ben például vezette a Billboard lemezeladási
listáját - de Ian Christe szavaival: "a mainstream fakó szemében a metal
halott volt". Néhány zenekar megpróbált alkalmazkodni az új zenei
viszonyokhoz. A Metallica megújította stílusát: a tagok levágatták
a hajukat, aztán 1996-ban a Jane's Addiction énekes Perry Farrell
szervezte alternatív zenei fesztivál, a Lollapalooza főzenekaraként
játszottak. Miközben ezek a történések több régi rajongóból negatív
reakciókat váltott ki, a Metallica világszerte az egyik legsikeresebb
zenekar maradt az új évszázadban is.
A Primus a funkot, a punkot, a thrash metalt
és a kísérleti zenét egyesítette. A Tool a progresszív
rockkal ötvözte a metalt, míg a Nine Inch Nails és
a Ministry az elektro-industrial hangzásba építette
be a súlyos metal riffeket. Marilyn Manson Alice
Cooperre emlékeztető, sokkoló hatású előadásokra törekedett.
A nu metal a folyamatos MTV jelenlétnek és az
Ozzy Osbourne 1996-ban indult Ozzfestjének köszönhetően
aratott komoly mainstream sikereket, mely arra ösztökélte
a médiát, hogy a heavy metal újjáéledéséről kezdjen
beszélni. Abban az évben adta ki a Korn a Life is Peachy
albumot, az első nu metal lemezt, mely bekerült a Top 10-be.
Két évvel később a zenekar Follow The Leader albuma az 1. helyig
jutott. A nu metal kereskedelmi sikereinek hatására 1999-ben
a Billboard feljegyezhette, hogy több mint 500 metalzenére
szakosodott rádióadó működik az Egyesült Államokban, közel
háromszor annyi mint tíz évvel korábban. Miközben a nu metal
széles népszerségre tett szert a 2000-es évek elején, a
hagyományos metal stílusok rajongói - egy-két előadó kivételével
- nem fogadták el teljesen a műfajt.
A Korn csúcsteljesítménye után három évvel,
2001-ben az örmény származású amerikai System
Of A Down második albuma, a Toxicity jutott fel
újra a Billboard lista élére, míg ugyanakkor a
Slipknot Iowa albuma a harmadik helyig jutott.
Bár az évtized közepére a nu metal mozgalom
népszerűsége erősen megkopott, a vezető zenekarok,
mint a Korn, a Slipknot és a System Of A Down továbbra
is sikeresek.
A '90-es évek kezdetén azonban egyes bandák
már a rock zenén kívül eső műfajokban
is keresték a lehetséges kapcsolódási pontokat,
és az így kialakult alternatív metal színtér a
grunge zenekarokkal karöltve kisöpörte a médiából
a pár évvel azelőtt zajos sikereket arató glam és
thrash metal csapatokat. Az 1990-es évek második
felében érkezett meg az amerikai metal csapatok új
hulláma, akiket az alternatív metal zenekarok és sokszínű
stílusuk inspirált. Az alternatív metal akkor jött létre,
amikor megfogalmazódott a vágy egy másfajta hangzásvilág
irányában. Ez idő tájt a heavy metal zenekaroknak a
közönsége főként azon alternatív fanok köréből került ki,
akik amúgy szeretik a gitárcentrikus kemény rockzenét. Ez
az időszak a 80-as évek vége, 90-es évek elejére tehető.
Ekkor a túlélő hardcore punk bandák betévedtek a metal
területére, maguk elött tolva az alternatív gitárzenét
játszó bandákat, akik más irányban kezdtek inspirációt
keresni.
Míg a Bathory elindította a viking metal és folk
metal mozgalmakat, addig a skandináv black metal
színtérről más zenekarokat a terjedő erőszakossággal
azonosítottak az 1990-es évek elején.
1991-ben visszaütött a lemezkiadók hajszája a death metal
bandák szerződtetésére, és az underground közönség azokhoz
a zenekarokhoz pártolt, melyek ellenálltak stílusuk
kihasználásának és felhigításának. A Gorgoroth énekes Gaahl
szerint "a black metal soha nem akart közönséget toborozni.
Volt közös ellenségünk. Természetesen a kereszténység, a
szocializmus és minden amit a demokrácia jelképez". A Varg
Vikernes (Burzum) által meggyilkolt Mayhem gitáros, Euronymus
halála világszerte a műfajra terelte a figyelmet.
1992-re a Skandinávián kívüli területeken is
kezdett terjedni a black metal, többek között
Németországban, Franciaországban és Lengyelországban.
1996 körül, mikor a színtéren sokan úgy érezték, hogy
a műfaj megrekedt, számos kulcsfontosságú zenekar, köztük
a Burzum és a finn Beherit az ambient stílus, a svájci
Samael pedig az industrial stílus irányába lépett tovább,
míg a Dimmu Borgir és a brit Cradle Of Filth a szimfonikus
black metalt kutatta.
A blues-rock jellemzően gyorsabb tempót diktál
a bluesnál, és az elektromos gitár a meghatározó
hangszere, ennek riffeire alapozta a dallamot.
Önálló műfajként a '60as években indult fejlődésnek,
főként Angliában és Észak-Amerikában. Meghatározó
képviselői az olyan bandák voltak, mint a Cream, az
Allmann brothers band, vagy a John Mayall and the
Bluesbrakers formáció. A blues-rock a kezdetekben főleg
az idősebb blues előadók(mint Howlin' Wolf, Muddy Waters
vagy Elmore Leonard) dalait értelmezte újra, új hangzást
adva a daloknak az áthangszereléssel, és a stílusra jellemző
gyorsabb, feszítettebb tempó alkalmazásával. Alapvetően három
fő hangszer köré épülnek a dalok: az elektromosgitár, a dob és
a basszusgitár köré. Ezeket szokta kiegészíteni az ének, és
leggyakrabban a zongora, vagy szintetizátor. Elektromos gitárból
gyakran kettőt is megszólaltatnak az előadók, az egyik a rock and
rollhoz hasonlóan alárendeltebb szerepet játszik, ritmus gitár
gyanánt követi a szólóhangszert. A blues és a rock and roll ugyan
mindig is közel álltak egymáshoz, a kettő keverékének megjelenése
mégis a '60-as évekig váratott magára. Az Egyesült Államokban,
1963-ban rögzítette Lonnie Mack a legidősebbnek tartott blues-rock
dalokat, mikor felvette a Memphis, a Wham ls a Chicken-Pickin' című
számokat. A stílus megszilárdulása ennek ellenére angliai zenészek
nevéhez köthető, itt alkottak ugyanis az első olyan előadók, mint
John Mayall vagy Alexis Korner, akik blues-orientált bandáik
hangzásilágával megnyitották az utat a későbbi kísérletezők előtt.
Az ő munkásságukra épültek az olyan, nagy sikert elért együttesek,
mint a Free, a Savoy Brown, vagy a Fleetwod Mac.
Amerikában ebben az időben Johnny Winter, Paul
Butterfield és a Canned Heat nevű társulat számított
úttörőnek. Az ő munkásságuk nyitott utat a később alkotó
előadók előtt, akik az elektromos gitárok elterjedésével
kialakíthatták a blues-rock egyéni stílusát. Jimmy Hendrix
két triója, a Jimmy Hendrix Experience (ami kezdetben duó volt,
mert Jimmy senkit nem tartott elég jónak az általa támasztott
követelményekhez, így csak a dobos szerepét engedte ki a kezéből),
vagy a Band of Gypsys örökérvényűen megreformálta a kialakuló stílus
alapvető jegyeit. Hendrix merőben új, torzítókkal ellátott, virtuóz
játéka azóta is példaértékű a legtöbb gitáros előtt, ahogy a másik
blues-rock ikon, Eric Clapton stílusa is az. Az ő dallamosabb,
könnyebben emészthető, a blues alapvető jegyeihez közelebb eső
játéka tolta igazán előtérbe a '60-as '70-es években a blues-rock zenét.
Olyan együttesekben hívta fel magára a figyelmet, mint a John Mayall
vezette Bluesbraker, a Cream, a Blind Faith, és a Derek and Diamonds,
majd a később kezdődő szóló karrierje.
A '60-as évek második felében újabb változást hozott
a blues-rockba Jeff Beck munkássága, aki a
The Jeff Beck Group élén a keményebb hangzásvilág
megtestesítőjévé nőtte ki magát, nagy elismerést
besöpörve mind az Egyesült Állmokban, mind Angliában.
A frissen alakult Led Zeppelin szintén a keményebb
hangzás felé orientálódott máig a heavy metal megteremtőinek
tekintik őket a Black Sabbath mellett, mégis klasszikus
blues-rock jegyeket visel magán az együttes. Jimmy Page
játéka sokat merít a stílus alapvető formáiból, mégis eléggé
újszerűen és merészen alkalmazta őket ahhoz, hogy teljesen
sajátos dallamvilágot alakíthasson ki az együttes.
A blues-rock az 1970-es években, főleg Amerikában
egyre inkább a keményrock irányába kezdett eltolódni.
Ekkor alakultak olyan bandák, mint az improvizációkra
kiemelten hajlamos, Duane Allmann által fémjelzett
Allmann Brothers band, a folk-rock és country jegyekkel
egyaránt dúsított Lynyrd Skynyrd, vagy a ZZ Top.
Főleg a blues-rock ikonnak számító Led Zeppelin munkássága
miatt azonban Angliában, majd később az Egyesült Államokban
is egyre nagyobb teret hódított magának az újnak számító stílus,
a heavy metal, ami így háttérbe szorította a vele együtt feljlődő
blues-rockot. A stílus újjászületésére az 1990-es évekig várni
kellett, ekkor kerültek ismét előtérbe, ezóta a népszerűsége
gyakorlatilag töretlen. Újabbkori képviselő például John Mayer,
a The Black Crows, a Silvertide, vagy az olyan újabban alkult
bandák, mint a The Black Keys, a The White Stripes, vagy
a Black Angels.
A blues-rock stílus megjelenését hazánkban
az 1978-hoz szokás kötni, ekkor alakult meg
a Hobo Blues Band. Az első országos ismeretségnek
örvendő blues banda, ami már a blues-rock elemeit
is alkalmazta. A két stílus nem válik el olyan élesen
egymástól, így nehéz megállapítani, pontosan melyik
együttes melyik műfaj képviselője is, mindenkinél
taláhatóak áthallások mindkét műfajhoz. Bár mára
országszerte több tucat (egyes becslések szerint 80-90)
blues és blues-rock banda létezik, közülük alig maroknyi
szerzett magának bármilyen hírnevet is. A legismertebbek
közülük Földes László HOBO, Deák Bill Gyula és a Takács Tamás
- Dirty Blues Band.
A brit invázió a 60-as évek közepén alakult ki,
amikoris a Beatles elsöprő sikere után az angol
rock and roll bandák átkeltek az óceánon és
elözönlötték az amerikai piacot. Noha különböző
hangzásviláguk volt - a Rolling Stones és Kinks-től
a popzenét játszó Gerry & the Pacemakers és Herman's
Hermits-ig - erősen hatott zenéjükre az amerikai
rock and roll, blues és R&B. 1964 és 1966 között a
brit inváziós bandák uralták mind az amerikai, mind a
brit listákat.
Alapvetően a country-rock műfaj az, amikor egy
rockzenekar country zenét játszik. Bár a country-t
nevezhetjük a rockzene ellenkultúrájának, ebben az
esetben rockos alapokra helyezik a country hangzást.
Jellemző, hogy hangosabb erősítést és rockosabb
alaptémákat használnak poppos melódiákkal egyidőben.
A műfaj jellemző időszaka a 70-es évek volt, de a
80-as évek végén néhány alternatív rock banda
visszanyúlt ehhez a stílushoz, bár lényegesen
spártaibb hangzással tették ezt.
A death metal általában elutasította a korábbi metal
stílusok színpadi megjelenését, helyette a hétköznapi
szakadt farmernadrágokat és egyszerű bőrkabátokat
választotta. E szabály alól fontos kivétel a Deicide
frontembere Glen Benton, aki fordított keresztet égetett
a homlokába és a színpadon páncélt viselt. A Morbid Angel
pedig az újfasiszta külsőségeket vette fel. Ez a két zenekar,
a Death-tel és az Obituary-val együtt, a Floridában kialakult
meghatározó death metal színtér vezető csapatai voltak az
1980-as évek közepén.
Angliában a death metal stílussal rokon grindcore a
Napalm Death és az Extreme Noise Terror vezetésével emelkedett
ki az anarcho-punk mozgalomból. A skandináv death metal színtéren
is megindult a fejlődés olyan zenekarokkal, mint a svéd Entombed
és Dismember, ahol pár évvel később a göteborgi Dark Tranquillity,
In Flames és At The Gates zenekarok révén a dallamos death metal
hangzás is kialakult. Az 1990-es évek során olyan amerikai technikás
death metal zenekarok mutatták be a sebesség és technikás játék
elképesztő új szintjeit, mint az Atheist és a Cynic. Az évtized
közepén Demanufacture (1995) című albumán elsőként a Fear Factory
ötvözte industrial (ipari) elemekkel a death metalt, az énekes
Burton C. Bell pedig felváltva használt tiszta énektémákat
és "halálhörgést" a dalokban.
Az 1980-as évek végén a doom és a hardcore egyesítésével
született meg a sludge metal, melynek vezető zenekarai az
Eyehategod és a Crowbar voltak a New Orleans, Louisiana (NOLA)
központú színtérről. A következő évtized elején a korai doom
metal zenekarok hatására Kaliforniából a Kyuss és a Sleep
indították el a "könnyű" drogokkal azonosított stoner rock/stoner
metal stílus felemelkedését, míg a Seattle-i Earth ambient
kísérleteivel létrehozta a drone metalt.
A folk-metal főleg Európa északi részén kedvelt a
stílus, így legismertebb képviselői is leginkább a
skandináv országokból származnak, mint a finn Korpiklaani,
Finntroll, a svéd Otyg, a kelta meséket idéző ír Cruachan,
illetve Norvégiából az Einherjer vagy a Feröer-szigetekről
származó Týr együttes, bár ez utóbbi kettő a viking hagyományok
ápolása miatt a folk metalhoz közel álló viking metal műfajba
sorolható.
Magyarországon egyelőre kevés előadó képviseli a folk
metalt, pedig elég gazdag népzenei hagyományokkal
rendelkezünk. Ilyen együttes a Dalriada (régebben Echo
of Dalriada), a KerecsenSólyom, a Szkítia vagy a Sacra
Arcana, de a Kárpátia zenéjében is fel lehet fedezni ilyen
elemeket, bár ők hivatalosan nemzeti rock zenét játszanak.
A folk metal megtartja a klasszikus heavy metal
felállást (dobok, két gitár és basszusgitár), és gyakran
kiegészül még különböző népi hangszerekkel (mint például
furulya, fuvola, hegedű), illetve szintetizátorral is, ami
sok esetben pont ezen népi hangszereket hivatott utánozni,
ezért nagyobb szerepet is kap a zenében. A folk metal zenében
gyakran felhangzanak ismert népdalok dallamai is. Jellemző a női
énekhang, de előfordul férfi is. Nem szokatlan a hörgés sem - és
ez a három még együtt is előfordulhat.
A glam rock rajongók megkülönböztették magukat a farmerbe
öltözött hippi hordáktól, tudományos-fantasztikus és androgün
témák által inspirált öltözetet viseltek. A zenét bágyadt és
kábító balladák, és a nagy energiájú, Rolling Stones inspirálta
előadások jellemezték. A dalok gyakori témája volt a tudományos -
fantasztikus irodalom és a generációs lázadás is.
A glam rock előadók és rajongók gyakran öltöztek
űrkorszakot idéző csillogó viseletbe, így próbáltak
például megszemélyesíteni egy "idegen" személyiséget.
A legismertebb példa erre David Bowie Ziggy Stardust
és Aladdin Sane személyisége 1972-1973 körül.
Hogy miről ismerjük fel a grindcore-t?
A rendkívül eltorzított, alulhangult gitárok, a pörgős,
dobhártyaszaggató dobhangzás, és a hörgős vokál olyan hangzásvilágot
ér el, ami semmilyen más stíluséhoz nem hasonlítható. Általánosságban
igaz, hogy a számok 1-2 percesek és politikai témájúak. Mivel elég
nehéz lehet ezt elképzelni, itt van erre egy példa, ami alapján érthető
a megkülönböztetés.
A grunge-ra sokféle hatás keveredése jellemző. A nehézséget
a besorolásnál az jelenti, hogy az elnevezés igazából a zeneipar
egy skatulyája, amely a '90-es évek seattle-i zenéjét próbálta egy
kategóriába foglalni. Az ottani bandák ugyan valóban sajátos hangzású
zenét játszottak, ám egyáltalán nem egységes stílusban. Emiatt a legtöbb
banda tiltakozott is a grunge-bélyeg ellen. A kiadvány, amely beindította
a grunge-ot, a C/Z Records által megjelentett Deep Six válogatáslemez volt
1986-ban. Az albumon hat banda számai hallhatók, amelyeket azóta is a
"grunge atyjai"-ként tartunk számon: Green River, Soundgarden, Melvins,
Malfunkshun, Skin Yard és a U-Men, akik közül többeknek ez volt az első
lemezkiadványa. Az előadók stílusát így írták le akkoriban: "Egy alapjában
véve agresszív, kemény hangzás, amely a heavy metal lassabb tempóját a
hardcore intenzitásával ötvözi."
A kilencvenes évek elején néhány éppen megalakult
washington-i banda elkezdte a korai grunge hangzást a
hard rock-al ötvözni. A legjellegzetesebb példa erre
a Pearl Jam a rövidéletű Mother Love Bone és a Temple of
the Dog társaságában, amely három bandának majdnem ugyanazok
voltak a tagjai. Ezalatt a Nirvana a grunge-ot a Pixies hangzásával
keverte. Végeredményként ezeknek az együtteseknek "tisztább" és
kevésbé heavy-s hangzásuk volt, mint a '80-as évek grunge-bandáinak,
ezzel kikövezve az utat a mainstream siker előtt.
A Nirvana-nak tulajdonítjuk, hogy meghozta az
áttörést a műfaj számára 1991-ben. A Smells Like Teen
Spirit népszerűsége a Nevermind albumról meglepte az
egész zeneipart. Az album első lett világszerte, és ezzel
megnyitotta az utat a többi banda, köztük a Pearl Jam
számára is. A Pearl Jam valójában egy hónappal korábban,
1991 augusztusában megjelentette már debütáló albumát, a
Tent, de a lemez eladási mutatói csak a Nirvana sikerei
után ugrottak meg.
A legtöbb grunge-rajongó és a kritikusok is úgy
tartják, a grunge a glam metal hanyatló népszerűsége
által juthatott a mainstreambe. Az olyan glam metal
bandák, mint a Mötley Crüe, Poison és a Warrant uralták az
amerikai lemezlistákat a '80-as években, a kritikusok becsmérlő
véleménye ellenére is. A glam metal a macsó szövegekről, a
himnusz-szerű riffekről, a rikító öltözködési stílusról és a
társadalmi normákkal való ütközéséről volt híres, különösen a
közönség szórakoztatásának terén. Ezek a dolgok közkedveltek
voltak a nyolcvanas években, de fokozódó ellenérzést kezdtek
kiváltani a hallgatóságból a kilencvenes évekre. A grunge viszont
egészen jó kontrasztot nyújtott a glam metal-al szemben. Így a
hair-metal alternatívájaként a grunge csillaga elkezdett emelkedni
a glam metal hullócsillaggá válásakor.
A grunge-őrület valamiért mégsem volt hosszú életű.
Több fontos tényező is van, amely ehhez vezetett,
amelyek önmagukban is elegek lehettek volna, így nem
csoda, hogy együttes fellépésük végleg rányomta
bélyegét a műfaj alakulástörténetére. A legtöbb rajongó,
de még a zenekritikusok is úgy tartják, hogy sok grunge-banda
nagyon ellenezte a mainstream sztárságot ahhoz, hogy sokáig
megmaradhassanak egy-egy nagyobb kiadónál. Több banda megtagadta,
hogy kiadóik kívánságait teljesítve "rádióbarátabb" zenét kezdjenek
játszani, így a szakemberek megtalálták azokat az új együtteseket,
akik hajlandóak voltak erre. Ez egy amolyan "felvizezett" hangzást
jelentett, ami az "ős" grunge-fanok számára már semmit nem nyújtott.
Az 1996-ban bekövetkezett visszaesés a lemezeladások
terén azt okozta, hogy a kiadók olyan stílusokat
kezdtek promotálni, amelyek népszerűbbé kezdtek válni
abban az időszakban. Ez a visszaesés talán a
popossá váló grunge-bandák feltűnésének róható fel.
A heroin használata a grunge-zenészek között szintén nagyon
komoly és szomorú problémákat vetett fel, amelyek akár a zenélés
végét is jelenthették az együttesek számára. Andrew Wood
heroin-túladagolás miatti halála (1990-ben) volt az első nagyobb
csapás a grunge világában, elhozva a Mother Love Bone pályájának
végét. A függőség okozta Kurt Cobain vesztét is, (bár halálának
körülményei nem tisztázottak).
Vele egy évben hunyt el Kristen Pfaff is a Hole együttesből,
majd 2002-ben Layne Stanley az Alice In Chains énekese, ők
is túladagolás miatt.
Közmegegyezés alapján azt mondjuk, a grunge leszállóívét
Kurt Cobain halála indította, ennek időpontja 1994 áprilisa.
Érdekesség, hogy a zenészről több fotó is készült, amelyen a
"grunge is dead" (a grunge halott) felirat állt. A műfaj
kedvelői számára a Soundgarden 1997-es feloszlásáig nem volt
még egyértelmű, hogy a grunge mainstream sikere a múlté.
A rákövetkező pár év majdnem a feledés homályába
küldte a stílust. Sok együttes rettenetesen lecsökkent
sikerrel folytatta a lemezek készítését, a turnézást,
ezek közé tartozik a legjelentősebb, a Pearl Jam is.
A Nirvana megjelenése után bealkonyult a hair metal
képviselőinek. Egy-két túlélő megpróbált változtatni
a soundon, keményebb zenét játszottak, mint a 80-as
években, de a pop gyökerekhez való kötődésük nem szűnt meg.
Később, a 60-as évek végén olyan együttesek mint
a Led Zeppelin és a Black Sabbath megkísérelték a
korai brit rock stílust összehozni a méginkább
gitárorientáltabb hangszereléssel (Jimmy Hendrix),
ennek legjobb példája a Led Zeppelin II (1969) album.
Innen eredeztethető a hard rock igazi kezdete. Harmadik
stílusteremtő hard rock együttes a Deep Purple volt, kései
albumaik már heavy metal elemeket is tartalmaztak.
Itt jegyzendő meg, hogy a heavy metal és a hard
rock között nehéz meghúzni a határvonalat, de
rendszerint a metalban a gitárriffek drasztikusabbak
és önállóan dallamként szolgálnak, míg a
hard rock riffek inkább akkord alapúak.
A műfaj nagy arénákban is jól hangzó gitárriffeket,
himnikus kórushangzást, földbedöngölő dobtémákat,
macho-feelinggel megáldott énekeseket eredményezett.
A 70-es években meg kell jegyezni néhány karakteres
előadót, mint az AC/DC, Aerosmith, Alice Cooper,
Kiss, Van Halen, akik új trendeket indítottak, bár
a hard rock által kitaposott ösvényen jártak.
A heavy metal a könnyűzenei műfajok legextrémebb
formája. (A kifejezés eredeti jelentése angolul
nehéz fém.) A heavy metal tipikus jellemzői a gitár
és dob uralta hangzás, az erős ritmusok, a komolyzenei,
blues vagy szimfonikus stílus. Mindamellett, a heavy
metal különböző ágai saját stilisztikai variációkkal
rendelkeznek, melyek gyakran mellőzik, vagy módosítják
ezeket a jellemzőket.
Egy heavy metal együttesben a dobos,
basszusgitáros, ritmusgitáros, szólógitáros
és énekes - aki valamelyik hangszeren is
játszhat a legjellemzőbb felállás. A billentyűs
hangszerek népszerűek voltak a korai metal
bandáknál különösen a (hammond) orgona és
esetenként a mellotron bár ezek használata
napjainkban kevésbé megszokott.
Manapság néhány stílus a prog-metal
(progresszív-metal), az európai power metal
és utóbbi időkben a black metal - használ
billentyűsöket, mások kerülik, noha a különböző
alműfajok fejlődésével kezdik visszanyerni
népszerűségüket. A heavy metal dalok nagyban
támaszkodnak az erős, tisztán hangszeres komponensekre.
A gitár és felerősített hangja a heavy metal
kulcseleme. A gitárok gyakran erősen hangosított
csöves erősítőkön vagy torzító pedálokon keresztül
szólalnak meg, hogy erőteljesebb, vastag, kemény
hangzást hozzanak létre.
A heavy metal másik kulcseleme a gitárszóló.
A műfaj kialakulásakor a minél bonyolultabb szólók és
riffek nélkülözhetetlen részei voltak a heavy metalnak.
A gitárosok a söprés-pengetést (sweep-picking),
az érintőstílust (tapping) és egyéb más technikákat
használnak a gyors gitárjáték elérése érdekében, és
sok alműfaj a virtuózitást fölébe helyezi az
egyszerűségnek. A technológia fejlődésével a gitár
hangjának megváltoztatására új módokat alkalmaztak.
Az 1970-es évek korai szakaszában felbukkantak
a két szólógitárost alkalmazó együttesek. Sok együttes,
mint például a Judas Priest vagy az Iron Maiden,
követték a mintát, hogy a szóló - és ritmusfeladatokat
két gitáros osztja meg egymás között.
A basszusgitár jelentős szerepet játszik a legtöbb
metalegyüttesnél. A basszus állandóan jelen van a
metalban, a hangzás mély tónusait szolgáltatva, ami
a zenét "súlyossá" teszi. Ezenkívül, egyes együtteseknél
a basszusgitár hangját torzítják és effekt-pedálok sorával
modulálják. A metalegyüttesek basszusgitárosai az ujjal való
pengetés helyett gyakran használnak pengetőt, az erősebb
megszólalás eléréséhez. Sok más rockzenei műfajhoz képest a
metal dalokban gyakran alkalmaznak basszusszólókat, főleg a
dal első pár taktusában.
A dobfelszerelés általában sokkal nagyobb, mint más
rockzenei formáknál. A standard felső tam, lábdob,
pergő, lábcin, kísérő és beütő cin mellett dupla lábdobot,
számos felső tamot és sok különböző típusú cintányért
használnak, valamint más ütős hangszereket is.
Zenéjére nagy nyomást gyakoroltak a punk, post
punk, new wave és hasonló zenei stílusok. Valójában,
minden alternatív zenének eléggé közös a Brit mivolta,
de számos alternatívák helyett mi mégis indie-ként
említjük. Mint stílusra hatással voltak az 1970-es évek beli
kemény punk-mozgalmak és a korai 1980 és a DIY erkölcsi
világkép. Az 1990-es évek első fele folyamán az alternatív
zene, mint például Nirvana és Pearl Jam, betört a divatba
és hódított. Kicsivel ezután az alternatív műfaj elüzletesedett,
ahogy a siker egy előírásos, konzervatív megközelítéssel
kereskedelmileg orientált vagy gyártott tetteket vonzott.
Nemrég az "indie-rock" kifejezés akkora fogás lett,
hogy a garage-rock-tól az alt-ország hallucinogén anyagáig
a nép több száz másik műfajt egy kalap alá vett vele. Valamint
az indie-rock jelenleg legnépszerűbbjei között van a punk
utáni utómozgás. Közkedvelt szalagok például a Hard-Fi, Liars,
Franz Ferdinand, Arctic Monkeys, Bloc Party, The Futureheads.
Ezek és többek közt az Interpol elsősorban a New Wave és az
1980-as évek beli punk utáni mozgalmakat befolyásolják.
Ennek a mozgásnak magja volt az újjáéledés, ennek
az egésznek az újra közzététele, amik javarészt
a 70-es és 80-as évek punkja és a 1980-as évek utáni
punk-rockosabb ritmusokban és riffekben mutatkoznak meg.
Gyakran ezt a stílust másik műfajokkal, mint például a
garázsrockkal elegyítették.
A műfaj első képviselője a Ministry volt a 80-as
évek végén. Légkalapács erősségű gitárriffjeik,
elektronikus hangzásviláguk, az alkalmazott samplerek
és torzított énekstílusuk nyomán nyugodtan lehet őket
nevezni a műfaj megalkotójának. Az irányzat igazi
elterjesztője a Nine Inch Nails volt a 90-es évek elején,
akik a mainstream zenefolyamba beillesztették a műfajt.
A NIN sikerén felbuzdúlva számtalan zenekar kezdett hasonló
hangzású muzsikát írni, mellyel meghódították az alternatív
rádiók közönségét. A 90-es évtizedben több alternatív metal
banda is beolvasztotta repertoárjába az ipari hangzást.
A metalcore zenekarok egytől-egyig "beat" zenekari
felállásban léteznek (dob, gitárok, basszusgitár, ének).
Az ének általában hörgés vagy sikítás, amit kísér egy ének,
vagy "válaszolgatnak".
A metalcore gitártémák nagy része a Slayer és
más Bay Area trash bandák riffjeit, szólóit illetve
gitárhangzását idézi. A basszusgitár általában
dobközeli primitív témákból építkezik, általában a
gitárokhoz képest halkabban szólal meg ez a hangszer.
A dob leginkább punk-osan egyszerű 2/4 témákból,
és technikás pörgetésekből áll, mindezt gyors és sokszor
kiszámíthatatlan váltásokkal prezentálva.
Sokan az All Out War-hoz és Shai Hulud-hoz
hasonló bandákon kívül metalcore-nak hiszik
az ún. "moshcore" bandákat is, mint a Hatebreed,
Throwdown, Bleeding Through, 100 Demons, Terror,
Bury Your Dead. Egyes elvetemültek szerint az igazi
metalcore azok a thrash-el kevert hardcore stílusok,
ami a '80-as években alakult ki, mára azonban az
underground-ban is csak elvétve találni ilyet. Ezeket
a stílusokat azonban crossovernek és thrashcore-nak hívják.
Az ezredforduló eleje óta hazánkban a nemzeti
rockzene folyamatosan növekvő népszerűsége és
elismertsége főként arra vezethető vissza, hogy
az egységesülő világgazdaságban az identitástudatnak
(a határokon is átívelő nemzethez tartozás tudatának)
a tömegeket is megmozgatni képes nemzeti zene
vált egyik fő alkotóelemévé - ily módon a koncertek
közösségi létet is formálnak. Mindezzel párhuzamos
jelenség a politikai rendezvények növekvő súlya. Az
elmúlt években a nemzeti rock együttesek fő rendezvényévé
vált a HVIM (Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom) által
szervezett Magyar Sziget. Nemzeti rock internetes rádió
a Szent Korona Rádió.
A Transatlantic volt az első neo-prog szupergroup,
mely az Asia nyomdokaiba lépve a kor legnagyobb
együtteseinek tagjaiból áll. A tagok Neal Morse
(Spock's Beard), Mike Portnoy (Dream Theater),
Roine Stolt (The Flower Kings), Pete Trewavas
(Marillion). A banda eddig két albumot adott ki:
SMPT:e, Bridge Across Forever, valamint két
koncertfelvételt: Live In Europe és Live In America.
A csapat zenészei eközben saját szólókarrierjükre is
figyelnek, valamint az együttesükkel is kiadnak lemezeket.
Az Amarans Plight is hasonló együttes, melynek tagjai DC
Cooper (Silent Force, Royal Hunt), Gary Wherkamp
(Shadow Gallery), Nick D'Virgillio (Spock's Beard),
valamint Kurt Barabas(Under The Sun, Shadow Gallery).
A banda eddig csupán egy lemezt adott ki,
Voice In The light címmel.
A zenei new wave mozgalom a modern popzenén
belül alakult ki, noha kezdetben kifejezetten
ennek újraértelmezésére, lerombolására törekedett.
A zenei életben a hetvenes évek végén, a nyolcvanas
évek első felében volt meghatározó. A rock and roll
zene radikális és "minden tagadó" irányzata, a punk
mozgalom folytatásaként kelt életre, kezdetben
posztpunknak nevezték, ez utóbbi kifejezésen
ma a new wave irányzat korai szakaszát értjük.
Az újhullám képviselői nemcsak nyitottak
voltak minden művészi és technikai újításra,
hanem, mondhatni, magának a művészi és technikai
újításnak a fogalmát is bálványozták. Ennek
eredményeképp a new wave hamar rendkívül sokszínű
lett, rendkívül sokféle régebbi és újabb kulturális
hatást fogadott magába, és (ennek eredményeképp) több
alirányzatra bomlott, illetve egyes képviselői nem is
sorolhatóak semmiféle tipikus alirányzatba.
A fenti bomlás első példája az irányzat
közérthetőbbé és tömegszerűvé válásának
folyamata. Kezdetben rugalmasságuk miatt
csak a független kiadók merték szerződtetni
az újvonalas csapatokat, később azonban
a multinacionális lemezcégek is meglátták
benne a fantáziát - és a pénzcsinálási lehetőséget.
Így a kezdetben tömegkultúra-ellenes new wave
egyre jobban a tömegkultúra meghatározó eleme
lett. A posztpunk képviselte művészies(kedő?),
apopuláris, nehezen érthető tartalmakat a kifejlődő
új new wave-irányzatok populárisabbá és közérthetőbbé
változtatták (mások szerint az irányzat ezeknek hatására
kiüresedett, kommercializálódott).
E folyamattal párhuzamosan a modern pop-rockzene
ekkor kezdődő iparszerűvé válása figyelhető meg,
meghatározóvá válnak a tömegízlést kiszolgáló, a
zenét pusztán üzletnek tekintő mammutkiadók és
kereskedelmi tévék, rádiók (a "Media Gaga"-k).
Rendkívül fontos, hogy erre az időszakra tehető,
a hetvenes évek végétől kezdve, a szintetizátorok és
egyéb elektronikus (zenei) eszközök széles körben való
elterjedése (a new-wave előadók legfontosabb alapeszköze
a szintetizátor lett), melyeken rengeteget kísérleteztek.
A new wave úttörői között olyan neveket
említhetünk, mint David Bowie, Elvis Costello,
a The Pretenders, a The Police vagy a Roxy Music.
A new wave mozgalom kiteljesedése és népszerűvé válása
a szinti-pop (synth pop) irányzatnak köszönhető, melynek
legismertebb képviselői (például) a Kraftwerk és a
Depeche Mode. A nagy nevek mellett számos olyan előadó
is formálta a new wave hangzást, akik csak egy-egy sláger
erejéig lettek híresek.
A nyolcvanas évek első felében azonban szinte
minden olyan rock vagy popcsapat a new wave-hez
tartozott, akik szintetizátorokat használtak, így
a The Human League és a Duran Duran is. Az irányzat
elterjedése nagymértékben köszönhető az ekkoriban
indult MTV zenecsatornának, melyen 1982 és 1983 között
a zenészek egy teljesen új generációja kapott minden
addiginél nagyobb tömegek előtti szereplési lehetőséget.
Ilyen előadók Adam Ant, a Culture Club, a Spandau Ballet
vagy az A Flock of Seagulls.
Magyarországon az akkor uralkodó
politikai viszonyok miatt a new wave mozgalom
sajátos formája alakult ki. Míg külföldön a punk
és new wave egyértelműen baloldali irányzat, itthon,
különösen az underground együtteseket tekintve, a
baloldali diktatúrával szembeni ellenállás jellemezte.
A legnépszerűbb újhullámos együttes egyértelműen a KFT,
volt, míg számos más banda, mint az URH vagy a Balaton
inkább megmaradt az underground szintjén. A new wave hatása
komoly rockegyüttesek hangzásvilágában is megfigyelhető
(Prognózis). Az irányzat legjelentősebb (egyetlen hosszú
életűnek bizonyuló) képviselője hazánkban a Bonanza Banzai
nevű együttes (de mára már ők is feloszlottak).
New wave of British Heavy metal:
Az NWOBHM újraélesítette a heavy metalt
a 70-es évek végén, 80-as évek elején. A
70-es évek végén a műfaj el kezdett stagnálni.
A legnagyobb sztárok (Led Zeppelin, Black Sabbath)
vagy kitörni kezdtek a műfaj korlátaiból, vagy
belesüppedni az önelégültség mocsarába. Ezalatt
középszerű bandák egyszerűen fakóvá tették a
heavy metalt és blues-os hard rock riffekkel
rukkoltak elő. Az NWOBHM kirúgta a bluest,
felpörgette a tempót, feltekerte a hangerőt és
fémesebb hangzással jött elő. Nem akarták megnyerni
a nagyközönséget, tiszta metalt játszottak
a metalfanoknak.
Természetesen a pop/rock elsősorban a
dallamra koncentrált, a megragadó és
egyszerűen megjegyezhető dallamokra,
miközben a dalok rockosabb ütemekre épültek.
Ritkább esteben előfordult, hogy a pop/rock
a professzionális lemezgyártás egy hatásos
fortélya volt. Ezeken a dalokon érezhető volt
a pontos megtervezettség és a mindenáron történő
ragaszkodás az egyszerű dallamokhoz. A hangzás
patika tisztaságú volt és a rögzítéstechnika
legújabb vívmányainak használata is jellemző
volt az irányzatra.
Úgy lehetne összefoglalni a jellemzőket,
hogy igyekeztek a fiatalok vadság-igényét
kielégíteni, úgy, hogy közben az felnőtt
korosztályok számára is megadják a letisztultság
érzetét. Azt le kell szögezni, hogy a pop/rock és
soft-rock nem ugyanaz. A pop/rock több energiát
hordozott magában, így a nem rock and roll-on felnőtt,
konzervatívabb korosztályok számára nehezebben
befogadhatóvá vált.
A műfaj szárnyalása a 70-es és 80-as években
volt. A 90-es évekre az alternative rock és grunge
okozta változás gyakorlatilag lesöpörte a pop/rock
felvételeket a listákról. Természetesen egy bizonyos
réteg változatlanul hallgatja a műfaj előadóit, így
a mai napig léteznek pop/rock dalok.
Sok mai power metal zenekar, mint például a
norvég ex-Conception énekes Roy Khan-nal felálló
floridai Kamelot, a finn Nightwish, a német Blind
Guardian és az olasz Rhapsody Of Fire (korábban
szimplán Rhapsody) alkalmaz billentyű-orientált
"szimfonikus" megszólalást, néha nagyzenekart és
operaénekeseket is csatasorba állítva.
Az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek első
felében alakult ki egy szintén power metalnak
nevezett vonulat a NWOBHM hatására olyan
zenekarokkal, mint a Savatage, a Metal Church,
a Vicious Rumors, a Jag Panzer, a Helstar, a Liege
Lord vagy a Manowar.
Az amerikai power metal zenekarok a szokottnál
keményebb riffekkel játszották a heavy metalt, de
a thrash metalra hatással lévő hardcore punk befolyás
nem érte őket. Ezek a csapatok olyan "gitárhősöket" adtak
a műfajnak, mint Vinnie Moore (Vicious Rumors), Joey Taffolla
(Jag Panzer) vagy Chris Oliva (Savatage). A nyolcvanas évek
US power metal zenekarait a metal műfaj mai stílusirányzatai
szerinti felosztásban már inkább tradicionális heavy metal
kategóriába sorolják.
A prog-metal az 1990-es évek elején könyvelhetett
el komoly kereskedelmi sikereket, mikor a Queensryche
számára áttörést hozó Operation: Mindcrime (1988) album
után a Silent Lucidity dal (az 1990-es Empire albumról)
rádiós és MTv sláger lett Amerikában. Nem egy tipikus
progresszív metal dal, de népszerűsége révén növelte más
prog-metal zenekarok ázsióját. A Dream Theater Pull Me Under
dala (az 1992-es Images and Words albumról) szintén népszerű
volt a rádióadóknál és az MTv-n. Az 1990-es évek zenekarai
közül a Tiamat, a Pain Of Salvation, az Opeth, az Ayreon, a
Tool és a Symphony X is jellegzetes, saját hangot tudott
kialakítani, színesítve ezzel a progresszív zenei palettát.
Azok a zenészek, akik progresszív rockot játszanak,
elutasítják a popzene korlátozásait, műveiket
(melyek kifinomultsága gyakran a jazzel és a klasszikus
zenével vetekszik) figyelmes hallgatásra szánják. Gyakran
építenek zenéjükbe folk és világzenei elemeket is. A progresszív
rockra jellemző a dinamikus és virtuóz előadásmód. A rock többi
típusával ellentétben - amelyekre könnyű táncolni vagy
háttérzenének jók - ezt a zenét a tudatos elmélyedésre hajlandó
zenehallgatóknak szánják.
A leghíresebb zenekarok, melyek az 1970-es években e
stílusban alkottak: Queen, Jethro Tull, Yes, Genesis, Pink Floyd,
Emerson, Lake & Palmer, Rush, Gentle Giant és King Crimson. Az
irányzat hazai képvislői közül néhány: After Crying, Panta Rhei,
Solaris, East.
A pszichedelikus rock azon formáját, melyet a
világ 1967-ben ismert meg, a következő tulajdonságok
jellemzik: modális dallamok; ezoterikus szövegek, melyek
gyakran álmokról, víziókról, hallucinációkról szólnak;
hosszabb dalok és hosszú hangszeres szólók; a drogok hatását
idéző effektek, például torzítás, visszhangok, visszafelé
vagy késleltetve lejátszott hangok és a fáziseltolódás (phasing).
Az első album, mely a szélesebb közönséggel is megismertette a
pszichedelikus rockot, a Beatles 1966-os Revolver című albuma volt.
A progresszív rockot játszó zenekarok, zeneszerzők
karakterét nehéz néhány jellemzővel úgy megfesteni,
hogy az általános érvényű legyen az egyébként szerteágazó
stílusirányzatot felvonultató együttesekre. Ezzel együtt
néhány stílusjegy többé kevésbé jellemzi a progresszív rockot
művelő zenészek alkotásait, előadásmódját, stílusát.
A kompozíciók többnyire hosszú lélegzetűek, nem ritka a 20
percet is meghaladó szerzemény. A szerzők témáikat gyakran
tételekre osztják, hasonlóan a klasszikus zenekölteményekhez.
Bár a progresszív rockot a tudatos témafeldolgozás,
annak aprólékos, cizellált zenei kifejtése jellemzi, mégis, szinte
minden lemezen találhatunk egy-egy olyan dalt, amely "elszakadva"
a műtől, önálló életet él. Jó példa erre az Another Brick in the Wall
a The Wall című Pink Floyd albumról. A progresszív rock művelőinek
hangszer használata is e stílusra jellemző jegyeket mutat.
Az elektronikus és akusztikus hangszerek (szintetizátor, orgona,
zongora, fuvola) mellett a zenekarok vokális stílusa is sajátos.
A progresszív rock előadóit nem kötik meg olyan zenei konvenciók,
mint a szokványos 4/4-es ritmus képletek, vagy az egy zeneszám -
egy hangnem világa. Egy zenei gondolat megvalósításához éppúgy hozzá
tartozik a változó ritmuskép, a dinamikusan változó tempó, mint a
hangnemek közötti virtuóz átjárás alkalmazása és az
extrém széles dinamikatartomány kihasználása.
A progresszív rock legjobb képviselőire a virtuózitás,
hangszerük (hangszereik) professzionális használata a
jellemző. Az előadóik, zeneszerzőik között nem ritka a
magas szintű zenei előképzettségű művész - de számos
"iskolázatlan" is van köztük - fontosabb tehát a zsenialitás
és a tehetség. A megszerzett képességeket - többek között -
szimfonikus jellegű műveikben érhetjük tetten. Jó példa erre
az Emerson, Lake & Palmer Works Volume 1. című gyűjteményén a
Piano Concerto No. 1 szerzemény.
A Progresszív-metal talán a legnehezebben
leírható stílus a kemény zenék családjában.
Már azon is komoly viták vannak rajongói és
szakmai oldalon, hogy mi számít igazán progresszívnek
(újítónak). Sokszor az újító hangzásokat, megoldásokat
sikeresen másoló zenekarok is bele kerülnek ebbe a
kategóriába. A nyolcvanas évek másik progresszív vonulatát
a technikás thrash/death metalt képviselő bandák, az amerikai
Watchtower, a német Mekong Delta, a svájci Coroner vagy épp
a kanadai Voivod jelentették. Ezt a két megközelítést egyesítette
és vitte sikerre aztán az évtized végén, a '90-es évek elején a
Dream Theater, akiknek korai lemezein tökéletesen keveredett a
prog-rock, a thrash metal, a fúziós jazz és a klasszikus zenei
megoldások. A mainstreambe is betört a progresszív zene a
Dream Theater 1989-es Images And Words, valamint a Queensryche
1988-as Operation: Mindcrime és 1990-es Empire albumainak köszönhetően.
Magyarországon is a '90-es években élte virágkorát a műfaj. Pécsen
több ízben is rendeztek kifejezetten prog-metal fesztivált olyan
zenekarokkal, mint az Eclipse, a Perfect Symmetry, az Everflow,
a Stonehenge, később a Nemesis, a Da Capo vagy a Without Face.
Itthon sajnos sosem alakult ki tömegbázisa egyetlen hazai
progresszív metalt játszó zenekarnak sem.
Míg az első zenészek, akik pszichedelikus drogokat
használtak, a jazz és folk köreiben forogtak,
a "pszichedelikus" kifejezést a popzenében először
a Holy Modal Rounders használta, 1964-ben.
A kifejezés első, rockhoz kapcsolódó használatát általánosan
a 13th Floor Elevators nevű zenekarhoz kötik: 1966-ban megjelent
albumuk címe The Psychedelic Sounds of the 13th Floor Elevators.
Efféle hangzással azonban a Grateful Dead és a Pink Floyd már
egy évvel előttük próbálkozott.
A punk rock egy rendszerellenes rockzenei mozgalom,
amely 1974-1975 táján alakult ki (habár átmeneti formái
már évekkel korábban is léteztek) olyan együttesek, mint
a Ramones, a Sex Pistols, a The Damned és a The Clash zenéjével.
A fogalom használható azokra a zenei színterekre is, amelyek ugyan
később jelentek meg, de hasonló alapvető jellemzőkkel rendelkeznek,
mint az első generációs "punk", azonban gyakran tévesen utalnak vele
egyéb együttesekre is, a "viselkedés", ill. a "fiatalkori agresszió"
fogalmán keresztül. A fogalmat gyakran használják a zenei mozgalomhoz
kapcsolódó divatirányzattal, ideológiával és szubkultúrával, vagy akár a
tiszteletlen ("csináld magad") hozzáállással kapcsolatban is.
A punkegyüttesek gyakran próbálnak versenybe szállni a hatvanas évek
garázs rock együtteseivel.
A punk-rocknál fontosak az egyszerű zenei szerkezetek
és megoldások. A korai angol punk fanzin, a Sniffin' Glue
1977-ben megjelentetett néhány ábrát, amely három akkordot
ábrázolt, az alábbi kísérő szöveggel: "Ez egy akkord, ez egy
másik, ez egy harmadik. Most alakíts együttest !". A legtöbb
punkdal versszak-refrén szerkezetű és 4/4-es ütemmutatójú.
A rövid számok szintén a stílus alapjaihoz tartoznak. A dalok
hossza általában két és fél perc, de néha kevesebb, mint fél
perc. A punk jellegzetes hangszerei a dobfelszerelés, egy vagy
két elektromos gitár és egy elektromos basszusgitár, amelyek az
éneket kísérik. A dobok többnyire keményen és szárazan szólnak
és egyszerű felépítésűek, általában négy darabos készletet
használnak, amely tartalmaz egy pergődobot, egy állótamot, egy
lábdobot és egy basszus dobot, valamint néhány cintányért, köztük
egy hi-hatet, egy-két crasht és egy ride-ot. A dobverők szintén
egyszerűek, az alap negyedek lejátszására a basszusdobot vagy a
lábdobot használják (habár a hardcore punk dobjátéka általában
gyorsabb és nehezebb, mégis azonos felszerelést igényel). A basszus
szekció általában a gitáros(ok) által játszott akkord néhány alap
hangjegyét szólaltatja meg. A gitár riffek nagyrészt torzított power
akkordok, hasonlóak a Link Wray által játszottakhoz, habár némelyik
együttes surf rock szemléletű, könnyebb "vibrálóbb" dallamokat játszik.
Az ének (az angolszász előadók esetében) gyakran nazális, és inkább
beszédnek, mint éneknek hat. A zene legyártása során a minimumra
törekednek, némelyik felvételt egy garázsban álló felvevővel rögzítik.
Az együttes tagjai legtöbbször nemcsak zenélnek, hanem a felvételeket
is maguk készítik és terjesztik.
Az 1970-es évek közepén a punk dalszövegek szókimondóak
voltak, társadalmi és politikai téren egyaránt, amely
megkülönböztette őket a kortárs művektől. Az olyan
szerzemények, mint például a The Clash "Career Opportunities"
és "London's Burning" című számai, a munkanélküliséggel, az
unalommal és a városi élet más nyomasztó problémáival foglalkoztak,
néha nyíltan becsmérelve a kormányzatokat és az uralkodóházakat,
ahogyan azt a The Sex Pistols is tette a "God Save The Queen" és
az "Anarchy in the UK" című dalaiban. A "punk rock" kifejezés
(melyből a "punk" kezdőt vagy újoncot is jelent) amely az
1960-as évek képzetlen gitár és ének alapú amerikai rock and
roll együtteseire utal (például The Standells, The Sonics, The Seeds),
amelyeket gyakran "garázs-rock" együttesekként soroltak be.
A kifejezés Dave Marsh rock zenei kritikustól származik, aki elsőként
használta a ?(Question) and the Mysterians jellemezésére, az 1971
májusában, a Creem magazinban megjelent cikkében, az 1970-es években
azonban számos más rock zenei újságíró is átvette. A gitárosként és
kritikusként is tevékenykedő Lenny Kaye is felhasználta a hatvanas
évek garázs-rock együtteseivel és a pszichedelikus rock kezdetleges
követőivel kapcsolatban. Lenny Kaye nem sokkal ezután Patti Smith
avantgárd költővel együttest alakított, az elsőként, 1975-ben
megjelent Horses című albumuk pedig nagy hatást gyakorolt a hetvenes
évek punk rockereire. Részben ez vezetett ahhoz, hogy a zenére utalva,
a kifejezést egyszerűen "punk"-ra rövidítették.
Az 1960-as évek garázsegyütteseire gyakorolt
hatása mellett a punk rock gyökereihez tartozik
a durva viselkedés, a színpadi és a színpadon
kívüli erőszak, amely a hangszerek megrongálására
is kiterjed, ahogyan az a korai Rolling Stones és
a The Who esetében is megfigyelhető, és amely
viselkedésmód visszavezethető az ötvenes évek végére.
A punk elutasította a hatvanas évek hippi
ellenkultúrájának maradványait is. Lenézték az
olyan együtteseket, amelyek túlélték a hatvanas
éveket (például a Jefferson Airplane-t), mivel
szerintük a korábban radikális kijelentéseik miatt
általuk is tisztelt előadók elbutultak és szégyent
hoztak magukra. Erre az egyik leggyakrabban felhozott
példa a hetvenes évek közepén a televíziós sörreklámokban
szereplő Eric Clapton, aki a hatvanas évek rockzenei
ikonjaként szó szerint eladta magát a rendszernek,
amellyel korábban szemben állt.
Az ötvenes és hatvanas évek európai szituacionista
mozgalma által képviselt kulturális kritika és
lázadási stratégiák hatással voltak a brit punk
mozgalom első képviselőire, különösen a Sex Pistolsra.
A Pistols menedzsere, Malcolm McLaren tanulmányozta a
szituacionista elveket, amelyek Vivienne Westwood által
öltöttek formát az együttes ruházatában, továbbá feltűntek
a Jamie Reid által a számukra készített grafikákon is.
A brit punkmozgalom átvette a Skiffle-től a "csináld magad"
attitűdöt, amely a II. világháború után, az 1950-es években
bukkant fel Angliában.
A brit punk rock megjelenése egybeesett a
háború utáni konszenzus időszakának végével,
amely megelőzte a thatcherizmust, és szinte
az összes együttes munkásságában felbukkan a
dühödt társadalmi elidegenedés.
A punk mozgalom hazai megjelenése 1978-ra
tehető. Az első együtteseket főként középiskolás
fiatalok alakították meg a nyugati előadók,
például az angol Sex Pistols hatására. A CPg,
az ETA, a Kretens, a Tizedes meg a többiek, a
QSS és egyéb, dalszövegeikben a szocialista
diktatúrát bíráló előadók tevékenységét a pártállam
nem nézte jó szemmel. Lemezkiadásra nem volt
lehetőségük, házi körülmények között vagy koncertjeiken
felvett zenéjük többnyire magnókazettákon terjedt
kézről-kézre.
1983-ban a rendszert nyíltan becsmérlő CPg-t,
amelyet a sajtóban igyekeztek az ekkoriban
megjelenő rasszista skinhead mozgalommal is
összefüggésbe hozni, bíróság elé állították és tagjait - a
fiatalkorú basszusgitáros kivételével - letöltendő
börtönbüntetésre ítélték, hogy ezzel példát
statuáljanak mindenki számára. Kevésbé ismeretes,
hogy 1984-ben egy Közellenség nevű együttes is
hasonló sorsa jutott, rögtön az első (félbeszakított)
koncertje után.
1985 táján a rendszer már kevésbé volt szigorú
(habár az időközben szigorúan titkos minősítés
alól feloldott dokumentumok szerint a mozgalom
tagjaival kapcsolatban a hatóságok továbbra is
adatokat gyűjtöttek, illetve esetenként nyomozást
is folytattak), a Kretens még egy külföldi turnéra
is lehetőséget kapott, melynek sikere bizonyíték arra,
hogy tehetség terén a hazai punk zenészek sem
feltétlenül maradtak el külföldi társaiktól.
A punk első hullámának az 1990-es rendszerváltás
vetett véget. Az időközben felnőtté vált első
generációs punkok ezután többnyire felhagytak
a zenéléssel, bár némelyik együttes nagyjából
egy évtized múltán ismét összeállt egy-egy
nosztalgiakoncert erejéig.
A kilencvenes években bekövetkezett a mozgalom
ideológiai átalakulása, mivel új ellenfélre talált
a globalizmus és a fogyasztói társadalom képében.
Sajnos a punk kitermelte a saját sablonjait és
sokan 30 felett is a tizenévesek problémáiról,
érzéseiről énekelnek (Aljas kúszóbab) ami nyilván
nem hiteles (többek között azért mert mindíg a
nagybetűs élet munkás osztályának életéről szólt).
A punk már csak életérzés, manapság nem csupán abból
áll, hogy ki milyen előregyártott pólót vesz (nesze
neked "Csináld magad") A mai magyar punkegyüttesek:
Auróra, Hatóságilag TILOS, Prosectura, Hátsó Szándék,
HétköznaPICSAlódások, Fiend Club (Misfits tribute band).
A soft rock műfaj a 70-es évek elején emelkedett fel
mintegy reakcióként a 60-as évek végének karakteresen
extrém hangzására. Ártalmatlan és kommersz hangzásvilág
volt rá a jellemző, mely mind az énekes hangjában,
mind a hangszerek hangzásában finomította az éleket.
A műfaj előadói egyszerű, dallamos szerzeményeket adtak
elő grandiózus, élénk előadásmódban. A 70-es évek folyamán
a műfaj meghatározta a rádióadók hangzásvilágát, majd később
egyre több szintetikus hang keveredett bele és szétszóródott
a 80-as évek szinti-támogatott irányzatai között.
A Rock and Roll jellegzetes ritmusa, dallamvilága
külön-külön megtalálható a származási műfajokban, éppen
ezért ha meghallunk például egy vérpezsdítő swinget, nyugodtan
járhatjuk rá a tánciskolában elsajátított figurákat. A rhythm
and blues is a 40-es évek második felében kezdett kifejlődni.
A Billboard magazin meghatározása szerint ez egy populáris fekete
műfaj, míg a fehérek hasonló zenei stílusát a country
and western névre keresztelték.
A rockabillyt tulajdonképpen Elvis Presley teremtette meg
That's All Right Mama című számával 1954-ben. Ezt a számot
valójában 7 évvel azelőtt írta Arthur Crudup rhythm and blues
énekes, aki nagy hatással volt a "király" ízlésére. Egyszer
Elvis Presley és két gitáros barátja valami elfogadható számot
próbált kiötölni első közös lemezükre. A szünetben Elvis elkezdett
énekelni egy régebbi slágert, körbeugrálta a helyiséget és úgy
táncolt, mint egy őrült. Sam Phillips, a Sun Records lemezkiadó
cég tulajdonosa meglátta a rögtönzött kiselőadást és megérezte,
hogy hatalmas lehetőség rejlik a dalban.
Felvették az All Right Mama-t, ami kirobbanó siker lett.
Ez azért bír nagy jelentőséggel, mert ez volt az első alkalom, hogy fehér
bőrű művész énekelt egy fekete által írt dalt fehér közönségnek, aki ezt
elfogadta, sőt csodálattal adózott előtte. A rockabilly átütő siker lett,
de 1956-ra kénytelen volt átengedni az elsőbbséget a Rock and Roll-nak.
A főként gitárokból álló hangszerelést felváltották a dobok, a fúvósok.
A Rock and Roll legnagyobb előadói mind az előbb említett
műfajokon nevelkedtek. Little Richard rhythm and blues előélettel
rendelkezett, Chuck Berry a blues-ban és a hillbilly-ben mozgott
otthonosan, míg Bill Haley dalainak gyökere a western swingre nyúlik
vissza. A rock and roll csillaga 1962-ben áldozott le, amikor
felerősödött a beat mozgalom és a Beatles lesöpörte a porondról.
Itt kell megjegyezni, hogy a rock and roll az évtizedek során
folyamatosan változott, mind több és több stílus jegyeivel gazdagodott.
Ezen sok átalakulás során a tradícionális rock and roll elhalványult,
de néhány előadó életben tartotta a tüzet (Rolling Stones, The Faces),
kicsit gyorsabban, kicsit dögösebben előadva zenéjüket.
Mikor más műfajokba tartozó együtteseket osztályozunk,
szimfonikus jelzővel látjuk el azokat a zenekarokat,
akik a saját alapstílusuk határain belül mozogva
több klasszikus zenei elemet csempésznek zenéjükbe,
mint azok az együttesek, akik az alapstílus tipikus
képviselőinek mondhatók. A szimfonikus jelzővel
jelölhetjük egyúttal azt a metált, ami hasonlít a
nem szimfonikus, de mégis klasszikus zenére, bár
ez a definíció szélesebb körben nem használatos.
A gitár és a basszusgitár tekintetében a stílusra leginkább a gótikus
minták követése a jellemző, ami a különböző metal-alkategóriák
gitárstílusait vegyíti. Az egyes műfajok ilyen módon
szintetizálják a black metal, a death metal, a power metal és
a progresszív metal sajátságait, néha a rock egyes elemeinek
hozzáadásával. A műfaj jellegzetessége, hogy ezeknek a műfajoknak
elemeit keveri a klasszikus zenei motívumokkal, aminek hatására
erősen "szimfonikus" hatású dalok születnek. Azok az együttesek,
akik rockos elemeket is felhasználnak, tipikusan a műfajhoz való
egyszerűbb megközelítés hívei: egyszerű és fülbemászó dallamok,
könnyen befogadható és széles körben elfogadott zenei témákkal
felvezetve. Egy másik sarokköve ennek a stílusnak lágyabb hangok
keverése a zenébe, aminek tipikus példája a melodikusabb, magasabb
hangfekvésű gitárszóló, ami széles körben használatos a power metal
esetében is.
A szimfonikus metálnál a zenében a billentyűk játsszák a főszerepet,
ez a fókusz, amire a többi hangszer összpontosít. Noha a legtöbb
hangszer meglehetősen egyszerű dallamot játszik, a billentyűknek
mindig a legösszetettebb és technikailag legnehezebb részek jutnak.
Egyes zenekarok néha egész nagyzenekarokat kérnek fel, hogy
élőben adják elő azokat a részeket, amiket a billentyűsnek kellene
játszania, néha pedig az is előfordul, hogy az élő hangszeres játék
helyett előre felvett dallamokat játszanak vagy digitális módszerekkel
helyettesítik a billentyűket.
A légkört úgy szabják meg, hogy az alkalmazkodjon a dalhoz, néhány
morbid témákat felvonultató számnál viszont ez ütemelőző hatást kelt.
Ezt az atmoszférát főként a billentyűs hangzással teremtik meg (amivel
egyben más hangszerek hangzását is utánozzák) és a többi hangszerrel
is támogatják.
A szimfonikus metal dalszövegei rendszerint igen terjedelmesek és
sokféle témát tárgyalhatnak. A szövegek tekintetében sokat kölcsönöznek
a power metaltól, ami fantasy témák sokféle formáját vonultatja fel,
vagy az operákra jellemző szöveghelyzeteket használ. A szimfonikus metal
szövegei ugyanúgy, mint a gothic metal esetében, az albumok egyes
dalainak szövegeit epikus alapokon nyugvó albumkoncepciók szerint építi fel.
A szimfonikus metalt játszó együttesekre leginkább a női vezetés
jellemző mind a felállásban, mind az ének terén. Az énekesnők jellemzően
mezzoszoprán melódiákat énekelnek operás stílusban. Néha az e műfajban
alkotó művészek férfi énekest kérnek fel a háttérvokál biztosítására,
hasolhóan a gothic metalnál előforduló duettekhez. Bár egyéb vokális
formákra is jócskán találunk példát, ezeket leginkább csak
mellék-effektekként használják fel a dalokban.
A stílust a "Nagy Négyes" tette népszerűvé: az Anthrax, a Megadeth,
a Metallica és a Slayer. A műfaj európai meghonosításában három német
zenekar játszott főszerepet: a Kreator, a Sodom és a Destruction. Mások,
köztük a kanadai Voivod, a New Jersey-i Overkill, a San Francisco-i
Testament és Exodus, valamint a brazil Sepultura szintén jelentős
befolyással bírtak. Noha a thrash az underground színtéren indult és
nagyrészt ott is maradt majdnem egy évtizedig, a vezető csapatok
szélesebb közönségréteget céloztak meg. A Metallica a Billboard eladási
listáján a legjobb 40 közé jutott a Master of Puppets albummal 1986-ban,
rá két évre pedig, a zenekar And Justice for All lemeze a 6. helyik jutott,
míg a Megadeth és az Anthrax lemezei bekerültek a Top 40-be.
Habár kompromisszumoktól mentes hozzáállásával a Slayer szerényebb
kereskedelmi sikereket ért el, mint a "Nagy Négyes" többi tagja, mégis
ők készítették el a műfaj egyik definitív lemezét, a Reign in Blood-ot
(1986), melyet a Kerrang! magazin "minden idők legkeményebb albumának"
kiáltott ki. Két évtizeddel később a Metal Hammer az elmúlt húsz év
legjobb nagylemezének nevezte. A Slayer a szélső-jobbos skinheadek között
is követőkre talált, a zenekart pedig az erőszak és náci eszmék hírdetésével
vádolták. Az 1990-es évek elején a thrash kiugró sikert ért el a metal
mainstreammel dacolva és újradefiniálva azt. A Metallica 1991-es albuma a
Billboard lista élére került, a Megadeth Countdown to Extinction (1992)
című lemeze a 2. helyig jutott, az Anthrax és a Slayer bekerültek a
Top 10-be, és a második vonalból olyan bandák lemezei is, mint a
Testament és a Sepultura, bejutottak a 100-as listára.
A viking metal stílus kialakulása a '90-es évek tájékára tehető,
amikor is a Bathory nevezetű black metal együttes egy folkosabb
irányba terelődött. Így tehát a klasszikus viking metal folk-black,
de manapság zeneileg eléggé kibővült a viking metal fogalma,
(lásd fentebb), így a viking elnevezésnél nem is igazán a zenei részre
kell koncentrálni, sokkal inkább a szövegire valamint a hangulat az,ami
meghatározó. Ahány viking metal zenekar, annyiféle szövegvilág, de
általános témák a pogány germán vagy viking kultúra, a kereszténység
megvetése és ezzel szemben az ősi pogányság dicsőítése.
Megjegyezendő, hogy a pagan illetve a viking metal fogalma nem egészen
fedi egymást. A pagan metal egy nagyobb halmaz, amelybe beletartozik
minden keresztényellenes együttes. Úgy is fogalmazhatunk, hogy minden
viking pagan metal, de nem minden pagan viking is egyben. Így például
az orosz Pagan Reign sem mondható vikingnek, holott zeneileg abszolút
illeszkedik a fent említett műfajokhoz valamint kifejezetten a stílusra
jellemző vokalizálási stílusok (hörgés/károgás ill. tiszta ének/kórusok)
akár egy számon belül történő változtatásához, de mivel témái a szláv
mitológiát járják körül, ezért nem nevezhető viking metalnak. Ily' módon
a Windir sem tekinthető teljes egészében viking metal-nak témáit tekintve
(az 1184. című album is erre utal, hiszen a dán,norvég, és svéd (varég)
portyázók,valamint Izland népei a 8-11. századig folytatták hódító
hadjárataikat) A zene a témához illeszkedve leggyakrabban epikus, hosszú,
hangulatos számokkal, melyekkel a zenészek a régmúlt atmoszféráját
varázsolják a hallgató fülébe.
A szövegeket áthatja a természet szeretete, melyet olykor madárcsicsergéssel,
tűzropogással nyomatékosítanak, ezenkívül harci zajok is előfordulhatnak a
zenében (pl kardcsattogás, patadobogás). Ebben a műfajban nem meglepő a fél
órás szám sem. A hagyományos rockzenei hangszereken kívül gyakran régi népi
hangszerek is megjelennek (síp,harmonika,fuvola) Leginkább skandináv (pl. finn,
svéd, norvég) zenekarok játszanak viking metalt.
A west coast az Egyesült Államok nyugati partvidékén született
rockprodukciók gyűjtőfogalma. A hatvanas évek második felétől a
fogalom a San Francisco-i sound, a heavy, a soft és a pszichidelikus
rock szinonímája lett. A hetvenes évek elejétől általánosabb rockzenei
gyüjtőfogalom: minden olyan produkciót felölel, amely a partvidék
városaiban készül. A zenekari hangzásra több billentyűs motívum, míves
hangszerelés, nagy dallamgazdagság és többszólamú vokál a jellemző.
Huszonöt évvel ezelőtt megjelent három lemez, amik örökre
megváltoztatták az indie rockot. Nem ezek voltak az első
nagykiadós lemezek, azokra még ekkor várni kellett, de a
Double Nickels On The Dime, a Zen Arcade és a Let It Be
megmutatták, hogy beérett egy színtér, az első punkhullám
után együtteseket alapító kölykök már nem csak dühösek voltak,
de nagyszerű dalokat is tudtak írni és ezekkel akár
duplalemezeket is meg tudtak tölteni. 1984 az indie-áttörés
éve volt. Ehhez képest a Minutemen három egyszerű srác zenekara
volt, akik valóban egészen új hangokat hoztak be a punkba, de egy
pillanatra gondoljunk bele: ha funkos-jazzes-hatvanas ihletésű
produkciójukkal az adrenalin- és agressziófüggő nyolcvanas évek
elejei kaliforniai hardcore-színtéren nemhogy meg tudtak élni, de
komoly kultstátuszt is értek el, akkor mégse lehettek azért olyan
rossz arcok. Éppen azért, mert az átlag Red Social Youth
Revolitionary Brigade-féle bandáknál néhány fokkal komplexebb
zenéjüket még náluk is két sebességgel gyorsabban játszották,
közben pedig a zenekar egész létezése alatt hitelesen testesítette,
és végül fogalmazta is meg az indierock ethoszát.
A rock örök és elpusztíthatatlan - jelentette ki bő három évtizede a bajszát
rágva Schuster Lóránt, a P. Mobil frontembere. Majd állítólag csendesen
hozzátette: üzletileg sem utolsó vállalkozás. Tőlünk nyugatabbra
a fiatal rockkapitalisták - Brian Epstein, Andrew Oldham, Phil Spector
- már a hatvanas évek elején megszimatolták ezt, az egykori néhány dolláros
vállalkozásból kezeikben milliárdos üzlet kerekedett. Az akkor forradalmi
érték-, norma- és ízlésváltozást hozó mozgalom a hetvenes évek eleje óta,
tudjuk, a láthatatlan és ideológiailag behatárolhatatlan establishment
szerves része. A nyugati civilizáció új kulturális anyanyelveként ünnepelt
rockzene pedig régóta a szórakoztatóipar egyik legjövedelmezőbb üzletága.
A rock öt évtizednyi történelme persze mindig szorosan összefüggött a technika
fejlődésével. Fogalmazhatunk úgy is: a rock az elektronikus forradalom
sikerterméke. A hangrögzítés és-reprodukálás tökéletesedése, illetve az
elektronikus hangszerek és erősítők megjelenése nagymértékben hozzájárult
újszerűségéhez, térhódításához, majd későbbi elüzletiesedéséhez.
1954 nem csak azért fontos az amerikai kultúrtörténetben, mert Bill Haley,
majd Elvis Presley ekkor rögzítette az első rock and roll-felvételeket; mert
Ernest Hemingway irodalmi Nobel-díjat kapott; vagy mert a televízió első
alkalommal közvetítette Miss Amerika látványos megválasztását. Hanem azért is,
mert a kaliforniai Fullertonban ekkor alkotta meg a gitárkészítő Leo Fender az
első Stratocastert, a rockzene máig legnépszerűbb hangszerét, egyben a modern
Amerikai egyik kulturális jelképét.
Az első elektromos gitár mégsem az ő nevéhez kötődik, hanem a ma 89 éves Les
Paul amerikai gitároshoz, aki nem sokkal korábban tökéletesítette pályatársa,
Charlie Christian találmányát: elektromos hangszedőt helyezett el gitárján,
amely felvette a pengetett hangot, a mechanikus rezgést elektromos rezgéssé
alakította át és egy erősítőhöz továbbította. Ezzel beindította azt a folyamatot,
amely a kezdetekben nagyban segítette a rockzene elterjedését, később azonban
túlnőtt rajta, és a hetvenes évek közepére már egyre inkább a minőség ellen
dolgozott.
A rockzene legfontosabb újítása ugyanis - az újszerű ritmus mellett - éppen
a hangzás, a hangerő, a dinamika. Ahogy az egész megszólal. Egy rockkoncert
nemcsak esztétikai izgalmat okoz, hanem totális hangzásélményt ad. Nemcsak
füllel érzékeljük a zenét: testünk minden porcikájával rezonálunk rá.
Egyszerűen mellbe vág. Gyakorta olyan elementáris erővel, hogy esélyünk
sincs kitérni előle. Ráadásul az egyre növekvő hangerő a közönség egészségére
is egyre veszélyesebb: nem csupán a dobhártyát érik a hangfalakból kiáramló
hanghullámok, hanem az orvosok szerint hatnak a rekeszizomra, a halántékra,
a foggyökerekre, a gerincvelőre, de mindenekelőtt a gyomorgödör idegeire.
E totális hangzásélményben a legfontosabb szerepet a már
emlegetett elektromos gitár játszotta. A hatvanas évek második
felében felbukkant szólisták - Jimi Hendrix, Jeff Beck, Eric Clapton,
Jimmy Page, Ritchie Blackmore - képességeinek köszönhetően pedig
a rockzenét már tekintélyes zenei szakemberek is egyre inkább
elismerően méltatták, teljes értékű műalkotásként kezelték.
Különösen az 1970-ben, alig 27 évesen elhunyt Hendrixnek
köszönhet sokat e szakma, aki nem csupán zeneileg
továbbfejlesztette a gitárnak az ipar által tökéletesített
technikai játéklehetőségeit, hanem egyidejűleg korának
eredeti művészi kifejezőeszközévé tette a hangszert. Ahogy
egyik kritikusa találóan megjegyezte, az ő átdolgozásában
megszólaló amerikai himnuszban "valósággal gépfegyverek
ropogtak. Hallani lehetett a gránátok és vadászrepülők zúgását,
a gyerekek sírását. Hendrix szüntelenül vonító hangok,
gerjesztéssel előállított hangzások, keverési és
repeszhangok poklát szabadította fel."
A másik nagy technikai "áttörés" - szintén a hatvanas évek végén
- a Pink Floyd nevéhez fűződik. Hatásuk azért is kiemelkedő, mert
elektronikai kísérleteikkel, hangképeikkel, "hangzuhatagaikkal"
valósággal kitágították a rockzenét. Az "új csodafegyverek"
eredményeképpen koncertjeiken a vízesés zaja, a gépfegyverkattogás,
szívzörejek, a repülők zúgása éppúgy hallható volt, mint a tenger
hullámainak csobogása, a távoli harangszó vagy a kakaskukorékolás.
Felhasználták a kvadrofónia lehetőségeit is, így a nézők sohasem
tudhatták, legközelebb honnan zúdulnak rájuk a hangok és zörejek.
Alkalmazták már a Moog szintetizátort, ezt a hatvanas évek közepén
az amerikai Robert A. Moog által konstruált, elektromos
hangzáskeltőkkel összekötött billentyűs hangszert, valamint
az Asymuth koordinátort és a később a hard rock márkajegyévé vált
Hammond orgonát is. Ezek a hangszerek milliónyi variációs
lehetőséget rejtettek magukban: érthető tehát, hogy alkalmazásuk
miért terjedt oly rohamosan ebben az időszakban, és miért nevezik
a hetvenes éveket a rock történetében az elektromos korszaknak.
A technikai fejlődés persze nem minden esetben segítette a
kreativitást, sőt többeknél kifejezetten ellene dolgozott.
A gigantománia a hetvenes évek elején egyre inkább hatalmába
kerítette a korszak zenészeit, sokszor még a legnagyobbakat
is. A legjobb példa talán Keith Emerson esete, aki 1970-ben
Greg Lake-kel és Carl Palmerrel az oldalán szinte berobbant
a rockzenébe. Hangszercsodáival vonósokat, fúvósokat, kórusokat
tudott egymaga megszólaltatni, komplett nagyzenekari hangzást
ért el, és komolyzenei feldolgozásai (Bartók, Muszorgszkij) a
"komoly zene" szakemberei között is elismerést váltottak ki.
Pár évre rá azonban Emerson szinte körülbástyázta magát
hangszereivel - két Hammond orgona, egy elektromos zongora,
egy Moog szintetizátor, egy mellotron és egy Stenway
hangversenyzongora között ugrált a színpadon -,
és egyre inkább csak önmagát és közönségét sokkolta,
ezzel értelemszerűen egyre kevesebb zenei izgalmat okozva.
De nemcsak a hangszerpark, hanem annak megszólaltatása is
egyre nagyobb méreteket öltött. Amíg a Beatles 1961-ben
Hamburgban mindössze 50 wattos erősítőkön játszott, amin a
hangerőn, basszuson és magas hangokon kívül semmit sem lehetett
szabályozni, addig a rockvilág egyik leghangosabb bandájának
számító Led Zeppelin 1976-os amerikai turnéján már 70 ezer wattal
szólt - koncertjeik beépített területen legalább 4 kilométeres
körzetben voltak hallhatóak.
Az élő előadás azonban csak az egyik - bár napjainkban ismét
egyre fontosabb - tartóoszlopa a zenebiznisznek, a másik erős
pillére az évtizedekig szintén dinamikusan fejlődő és tipikusan
huszadik századi üzletág, a lemezipar. Ráadásul a rock and roll
megjelenése egybeesett az addig egyeduralkodó 78-as fordulatszámú
(és rendkívül törékeny) lemezeket felváltó, azokhoz viszonyítva
lényegesen tartósabb és könnyebben kezelhető, 45-ös fordulatszámú
kislemezek piaci bevezetésével, és 1954 júliusától már a legtöbb
cég az új hanghordozón kínálta a legfrissebb slágereket.
Az első méretes boom tehát éppen ekkor, Bill Haley,
Elvis Presley és társaik felbukkanása után érte az
amúgy is fellendülőben lévő lemezipart. Míg a háborút
követően tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a bevétel
megkétszereződjön, addig 1954 és 1959 között, azaz öt év alatt
közel háromszorosára (213 millió dollárról 603 millióra)
ugrott az iparág forgalma az Egyesült Államokban.
Ráadásul ennek a többletnek a nagyobb része a gyors reagálású,
gombamód szaporodó független kis kiadóknak volt köszönhető.
És ahogy szórakozási formaként és művészeti irányzatként
a rock and roll egy új generáció önkifejezési formáját jelentette,
úgy kereskedelmi termékként alaposan felforgatta a zeneipar
korábban kialakult szerkezetét. Egyrészt a dalírásban is aktív
fiatalok fokozatosan megtörték az addig szinte egyeduralkodó
slágergyártási mechanizmust, azaz, hogy a különböző ügynökségek
által foglalkoztatott szerzők megírták (legyártották) a nagy kiadó
által igényelt dalokat, majd azt a kiadó által kiválasztott énekessel,
muzsikusokkal lemezre vették. Másrészt megváltoztatták a nagy lemezcégek
hozzáállását is: ettől kezdve ők, az addig figyelembe se vett tinédzserek
diktálták a divatot, illetve a feltételeket. A vezető lemeztársaságok 1956
után gyakorlatilag bármilyen dalt hajlandók voltak rögzíteni bárkivel,
ha a piac ezt úgy kívánta, függetlenül az illető külső megjelenésétől,
bőrszínétől vagy nemi identitásától.
Az Indie rock egy gyűjtőfogalom, ami széles körben magába
foglalja a rockhoz közeli művészeket és stílusokat, amelyek
megőrzik az underground kultúra értékeit. Eredetileg egy olyan
tágabb értelemben vett rockzenét jelent, amellyet független
lemezkiadók forgalmaztak. Ahogy a fogalmat széles körben
használják, indie-rock akkor különült el igazán a klasszikus
értelemben vett alternatív rocktól amikor a Nirvana befutott,
megváltoztatva az alternatívot egy új fajta kőkemény hangzású
rockká ami így a folyamat által sokkal kiszámíthatóbb és
tesztoszteron gyártó lett. Indie rock egyfajta reakció lett
a jelenségre. Időközben az indie rock (gyakran csak indie-nek
nevezik) egy sokoldalú alműfaja lett az alternatív rocknak.
Nevét a nagy kiadóktól kapta, de egyben utal a művészi
önállóságra való törekvésre is. Az indie rock kísérletezhet
új hangzásokkal, érzelmekkel és a dalszövegek tárgyának
meghatározásával, ami nem a nagyközönség kifejezett ízlését
követi. A profit csak másodlagos az együttesek személyes
ízlésével szemben. Indie együttes klasszikus felállása:
Ének, Gitár, Basszus, Dob. Az együttesek túlnyomó része
gitárcentrikus.
Ráadásul a rockzene a huszadik századi elektromos
tömegkommunikációs eszközök sikerszimbóluma is lehetne,
hisz a terjesztés új formái - rádió, hanglemez, magnókazetta,
film, televízió, videó - könyörtelenül és végérvényesen
megváltoztatták a fogyasztás módját. Az előadók és a befogadók
egymástól már térben és időben is elválasztódtak, sőt az esetek
nagy többségében fizikailag soha nem is találkoztak. A közvetítő
csatornák belépésével pedig megnőtt a manipuláció, illetve a
kiárusítás, kereskedelmi termékké válás veszélye.
A rockzene, mint művészet feláldozása az üzlet oltárán:
Ez a veszély valójában a fiatal kapitalisták - Brian Epstein,
Andrew Oldham, Phil Spector - hatvanas évek eleji megjelenésével
vált valósággá: ezek a producerek ellentétben a konzervatív
gondolkodású cégvezetőkkel, azonnal felismerték
a lázadás profitképességét. Pénzüket eleinte lemezboltokba,
hangszerüzletekbe fektették, klubokat, butikokat nyitottak,
majd a zenészeket is elkezdték megkörnyékezni. A rock and roll
"elzüllését" sokak ekkortól datálják. A lemezipar viszont éppen
ekkor kezdett évtizedekig tartó szárnyalásba, és a kilencvenes
évek végén már közel 4 milliárd hanghordozót - főként CD-t és
kazettát értékesítettek világszerte, mintegy 45 milliárd dollár
értékben.
A zeneipar születése
A rock 'n' roll megjelenése egybeesett az addig
egyeduralkodó 78-as fordulatszámú lemezeket felváltó,
45-ös fordulatszámú bakelitek piaci bevezetésével,
és 1954 júliusától már a legtöbb kiadó az új hanghordozón
jelentette meg a legfrissebb slágereket. Ettől az évtől
kezdve a zeneipar bevétele 5 év alatt megháromszorozódott,
azaz évi 213 millió dollárról 603 millióra nőtt
az Egyesült Államokban. A pénz szagát megérezve egyre több
vállalkozó fektette pénzét a zenei ágazatba, és sorra jelentek
meg friss felfedezettjeikkel az újabb és újabb producerek is.
A szabadúszó fiatal - sokszor még tinédzser - dalszerzők
fokozatosan megtörték az addig szinte egyeduralkodó
slágergyártási mechanizmust: Korábban a különböző
ügynökségek által foglalkoztatott szerzők megírták a
nagy kiadó által igényelt dalokat, majd azt a kiadó által
kiválasztott énekessel, muzsikusokkal lemezre vették.
Másrészt megváltoztatták a nagy lemezcégek hozzáállását
is: ettől kezdve ők, az addig figyelembe se vett tinédzserek
diktálták a divatot, illetve a feltételeket.
A vezető lemeztársaságok 1956 után gyakorlatilag bármilyen
dalt hajlandók voltak rögzíteni bárkivel, ha a piac ezt úgy
kívánta, függetlenül az illető külső megjelenésétől, - vagy
ami korábban elképzelhetetlen volt - bőrszínétől vagy nemi
identitásától.
A sors különös fintora, hogy a technika által elősegített
lemezipari szárnyalásnak az elmúlt években éppen a technikai
fejlődés vetett véget. 1999-től kezdve - főként a CD-másolások
és internetes letöltéseknek köszönhetően - a forgalom több
piacvezető országban jelentős mértékben(20-25 százalékkal)
visszaesett, s 2003-ban már "csak" 2,7 milliárd hanghordozó
talált gazdára világszerte, közel 32 milliárd dollár értékben.
Jelentősen megugrott viszont a zenei DVD-k eladása,
az online-értékesítés szintén fellendülőben (a tavalyi év második
felében 19 millió fizetős letöltést "mértek"), és ugyanezen
időszakban a koncertipar is csaknem megduplázta a bevételeit.
És lám, a lemezkiadók mindjárt léptek is: tavaly óta a szerződéseket
már forradalmian új feltételekkel kötik. Ez pedig azt jelenti, hogy
a kalácsból nekik is jut. Robbie Williams esetében például az
EMI 25 százalékban akar részesedni a popsztár nem zenei
bevételeiből, vagyis turnézással, szponzorálással, kiadásokkal
és merchandise-zal kapcsolatos dollármilliókból. A példa
valószínűleg ragadós lesz.